VADVIRÁG

Nelly megállt a földút szélén. A mező nem kert volt. Szél tépte, árkok szabdalták, itt-ott szemetet is hozott a víz, mégis élt. Piros pipacs csipkézte a zöldet, kamilla fehér szemei figyeltek, búzavirág kékje fogta össze a látványt, közéjük sárga csillagokként beszórva a vadrepce. A levegőben édes és nyers illat lebegett egyszerre: fű, por, napmeleg föld, valahonnan méz. A szél úgy járt át a növényeken, mint aki érti a rendjüket.

A hátizsákjából ollót vett elő. Nem csokrot akart kötni, csak néhány szálat kívánt, hogy legyen mit letenni ma este a konyhaasztalra. Három hónapja költözött ide, egy egyenes utcába, ahol a kerítések teteje ugyanazzal a ritmussal hullámzott végig. A szomszédok köszöntek, a postás mindig sietett, a házban cserépben állt két szelíd növény, amiket túl locsolt az első héten, aztán inkább békén hagyott. A vadvirágos mező viszont nem kérte, hogy tudjon valamit; elég volt, hogy ott állt.

Gyerekkorában az anyja mindig tiltakozott a mezei gaz ellen a vázában. A nappaliban helye volt a rózsának és a liliomnak, a rendnek és a vasalásnak; a tiszta, kerek hétvégéknek. Nelly ma sem tudta, szeretne-e olyan rendet, ami mindent szebbnek mutat. A mezőn a szépség csak úgy ott volt, nem kellett tenni érte. Megragadta az első pipacsot, és aztán mégsem vágta le. A pipacs nem szereti a vázát.

Lejjebb hajolt. Kamillát választott, pár szálat. A szár halkan reccsent, a fehér szirmok a kezébe bólintottak. Búzavirágot is, a kék szinte megnyugtatta a szemét. A mező közepe felől zizegés jött, kicsi szöcske ugrott az útra, aztán azonnal vissza is tért; a gyors mozdulatban volt valami, ami emlékeztette saját napjaira, hogy mennyi mindent csinált meg sietve, csak mert a fejében a „kell” hangosabb volt a „jó”-nál.

A zsebében ott rezgett a telefon. Üzenet: Délutánra kérem az anyagot. A főnök nem volt rossz ember, csak nem szerette a határokat. Nelly a kijelzőre nézett, aztán visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Nem azért, mert lázadni akart, csak nem akarta hagyni, hogy a mező ritmusa megszakadjon. A vadvirág nem tárgyal a határidőkkel. Nő, amerre helyet talál.

Az árokparton egy idős férfi szedett valamit sárga vödörbe. „Sárgarigó-fű” — mondta, amikor Nelly közelebb lépett. „Meg a vérehulló fecskefű teának. A nagyanyám is itt szedte.” A férfi mozdulatai biztosak voltak, az ollója megkopott. „Nem mind szép, ami jó” — tette hozzá. „És nem mind jó, ami szép.”

Nelly bólintott. Nem akart beszélgetni, mégis jól esett a mondat súlytalan pontossága. A férfi átnyújtott neki egy apró csokornyi mezei zsályát. „Ingyen van. De vigyázz vele. Erős.”

Én is az leszek — gondolta Nelly, és elrakta.

Tovább haladt, ahogy a mező beljebb hívta. A szél fodrozta a fű kalászait, a távolban fecskék metszették az eget. Egy elhagyott betonlap szélén a rozsda nyomot hagyott, a repedésekbe körömvirág költözött. Nelly leült a fűbe, a csuklóját körülölelte a nap hője. Eszébe jutott a tegnap esti telefon, az a fajta hívás, amikor a mondatok előbb fogynak el, mint a levegő. „Nem akarok rosszat.” „Én sem.” A csend, ami után ez jött, jelzés volt, hogy ideje újragondolni dolgokat.

A kezében meg-megforgatta a szedett virágokat. A kamilla illata a gyerekkorát idézte, a búzavirágé a júniusokat, amikor a dombtetőn a szélben álltak és azt hitték, örökké tartanak majd a vasárnap délutánok. A zsálya tompa, fanyar illata úgy ült a kezén, mint egy rövid, határozott mondat: Mostantól lassabban.

A mező túlvégén, közelebb az országúthoz, egy kisfiú és egy nő hajolt a fűben. A gyerek fűszálakat tépett és katonásan sorba rakta a kavicsokra. „Ez a falu” — magyarázta. „Ez meg az út.” A nő mosolygott. „És ez a folyó?” — kérdezte, a kezével hullámot rajzolva. „Az itt nincs” — felelte a gyerek, és ettől Nelly elnevette magát. A hiányt is lehet térképezni. Attól még van hely körülötte.

Visszafelé menet a szél irányt váltott. A mező összébb húzódott, mintha valami olyat hallott volna, amit ő nem. Nelly megállt egy kis sárga virág mellett, amit nem ismert név szerint, és mégis ismerte. Nem mindenhez kell címke. Lehet úgy is szeretni valamit, hogy nem tudja, hogy hívják. Az ollót zsebre tette, és a szálat csak a hüvelykujja körmével pattintotta le.

Otthon a konyhában üveget keresett. A kamillát vízbe tette, a búzavirágot is, a zsályát külön. A sárga virágot a sótartó mellé tette, a csendbe, ahol a reggelek indultak. A vadvirágok nem szeretik a túl szoros rendet. Egy kis víz, a fény a párkányon, és hely a levegőnek. Ennyi elég volt nekik.

A telefon az asztalon maradt. Nelly leült, és a billentyűzet fölé hajolt. Az anyag, amit kértek, nem várt. A mező nem írt helyette, de a fejében nem kapkodtak a mondatok. Oldalról betévedt egy szélroham az ablakon, a kék búzavirág megmozdult az üvegben. A keze ugyanúgy haladt a sorokon, mint az olló a mezőn. Nem vágott le mindent, néha hagyott nőni is valamit a következő bekezdésig.

Délutánra a nap szöge megváltozott. Az üvegekben a víz a fényt is összegyűjtötte. Nelly megitta a kávéja maradékát. Estére a fáradtság is más volt, nem az a plafonhoz szorító érzés, hanem az a jó fajta, ami mögött munka és levegő van. A vadvirágok közt tanulni ezt nem lecke, inkább visszaemlékezés valamire, amit a test már valamikor régen tudott, csak idővel elfeledte.

Mielőtt lekapcsolta a lámpát, a zsálya fölé hajolt. Az illata erős maradt, kicsit kesernyés. Nem akart kedves lenni. A kamilla közben ellágyult, a szirmok a víz fölé lógtak, mintha pihennének. A búzavirág még tartotta a kéket. A sárga virág szinte világított a sótartó mellett. Nelly az ablakhoz lépett, és kinézett a sötétbe. A mező helye ott volt a fejében, nem kellett hozzá a látvány.