A valóság csak egy réteg

☽I

Isten nem vonult nyugdíjba. Egyszerűen abbahagyta.

Nem volt benne dráma. Nem volt benne harag, sem kiábrándulás, sem az a fajta kozmikus fáradtság, amelyet a teológusok évezredek óta tulajdonítottak neki. Egyszerűen egy csütörtök reggel – ami persze csak a Földre nézve volt csütörtök, máshol más volt, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a csütörtöknél – letette az eszközöket, és azt mondta: elég.

Nem mondta ki hangosan. Nem volt kinek. Az angyalok rég elmentek. Nem lázadás volt ez, inkább szétszéledés, mint ahogy egy cég alkalmazottai lassan elszivárognak, amikor a vezető már nem tartja meg az értekezleteket. Az utolsó, egy Ezékiel nevű, aki mindig is inkább adminisztrátor volt, mint harcos, hagyott egy cetlit: „Ha kell valami, a Szaturnusz gyűrűinél leszek. Mindig is tetszettek.”

Isten a cetlit az asztalra tette, az összes többi cetli mellé, amelyet az évmilliárdok során kapott. Volt ott sok. A legrégebbi egy dinoszaurusztól származott, bár a dinoszaurusz természetesen nem tudta, hogy cetlit ír. Egyszerűen egy csontba karcolt három vonalat, amelyek, ha az ember a megfelelő szögből nézte, azt jelentették: miért?

Ez volt a leggyakoribb üzenet. Miért. Isten eleinte válaszolt rá. Aztán abbahagyta a válaszadást. Aztán abbahagyta a kérdés megértését. Most pedig abbahagyta az egészet.

☽II

Az abbahagyás gyakorlati részét senki nem képzeli el, mert senki nem gondol bele, hogy Istennek is van logisztikája.

Először is: a fizikai törvényeket automatizálni kellett. Ez a könnyebbik rész volt, mert a legtöbb már úgyis magától ment. A gravitáció soha nem igényelt felügyeletet – megbízható volt, mint egy régi óra. Az elektromágnesesség szintén. A gyenge és az erős kölcsönhatása néha szeszélyeskedett, de Isten még az ezredfordulón írt rájuk egy kis javítást, és azóta futottak.

A nehezebb rész az imák voltak.

Naponta több mint nyolcmilliárd ember beszélt hozzá. Nem mind egyszerre, és nem mind komolyan, de a szám akkor is nyolcmilliárd volt, plusz-mínusz azok, akik nem hittek benne, de mégis suttogtak valamit, amikor a repülő rázkódni kezdett. Ezeket mind hallotta. Mindig hallotta. A hallás nem volt választás kérdése – úgy jött az ima, ahogy a fény jön a csillagokból: megállíthatatlanul.

Az imákat nem lehetett automatizálni. Nem azért, mert bonyolultak voltak, hanem mert minden ima más volt, még ha ugyanazt kérte is. Kétmilliárd ember kért egészséget, de mindegyik másképp értette, mit jelent egészségesnek lenni. Kétmilliárd kért pénzt, de volt, aki a pénzzel szabadságot akart, és volt, aki börtönt épített volna belőle magának. Háromszázmillió kért szerelmet, és a szerelem – nos, a szerelemmel Isten sosem tudott mit kezdeni. Ez volt az egyetlen dolog, amelyet nem ő talált ki, és amelyet soha nem értett meg teljesen.

Szóval az imákat ki kellett kapcsolni.

Nem egyszerre. Fokozatosan. Mint amikor lehalkítod a rádiót: előbb a részletek tűnnek el, a suttogások, a félmondatok, az álmokban mormogott szavak. Aztán a hangosabbak: a kétségbeesett kiáltások, a halálos ágyakon elsuttogott utolsó szavak, az anyák csendes fohászai hajnali háromkor, amikor a gyerek lázas volt. Végül a leghangosabb: a háborúk előtti kollektív üvöltés, a stadionok, a tömegek, a forradalmak.

Csütörtök estére csend lett.

Isten nem emlékezett, mikor hallott utoljára csendet.

☽III

Pénteken Isten sétálni ment.

Nem a Földön, oda régóta nem járt, mert az emberek felismerték volna. Nem az arcáról, hanem arról a különös gravitációs zavarról, amelyet a jelenléte okozott. Nem lebegtek a tárgyak és nem nyíltak meg a tengerek, egyszerűen minden egy kicsit könnyebbnek tűnt a közelében. Az emberek ezt boldogságnak hitték, és elkezdtek templomot építeni, bárhol is állt meg, és Isten ezt fárasztónak találta.

Ehelyett egy holdra ment, amelynek nem volt neve, mert senki nem adott neki. Egy sárga törpecsillag körül keringett, valahol a galaxis szélén, ahol a csillagok ritkásan álltak, mint fogak egy öreg szájban. A hold felszíne sima volt és szürke, és nem volt rajta semmi, ami gondolkodott.

Isten leült.

Különös érzés volt. Nem fizikailag, mert Istennek nem volt teste, amelyet leültethetett volna. De megtette a leülés gesztusát, és a gesztus elég volt. A leülés szándéka egyenlő az üléssel, ha az ember Isten.

A törpecsillag halvány sárga fénye a holdra esett. Nem volt benne semmi szép. Nem volt fenséges, nem volt lélegzetelállító. Csak volt. Létezett. Ez elég volt.

Isten arra gondolt, hogy az egész univerzumot azért csinálta, mert egyedül volt. Ez nem volt titok, a legtöbb teológus megsejtette, bár általában bonyolultabb szavakkal magyarázták. De a lényeg egyszerű volt: egyedül volt, és csinált valamit, hogy ne legyen egyedül. És most, évmilliárdokkal később, abbahagyta, és megint egyedül volt. De ez az egyedüllét más volt. Az első alkalommal nem tudta, milyen a nem-egyedüllét. Most tudta. És ez a tudás mindent megváltoztatott.

☽IV

Szombaton Isten visszament a Földre. Nem így tervezte. Egyszerűen megtörtént.

Budapesten landolt, ami nem volt véletlen, bár nem volt szándékos sem. Isten mindig is vonzódott a folyók melletti városokhoz. Talán azért, mert a folyóknak volt egy tulajdonsága, amelyet csodált: tudták, merre mennek, mégsem siettek.

Október volt, a Duna szürkészöld volt, a rakparton pedig egy nő ült, és egy füzetbe írt. Isten megállt mellette. A nő nem nézett fel. Nem érezte a gravitációs zavart, mert Isten megtanulta visszafogni magát, pár évmilliárdnyi gyakorlat után ez a legkevesebb.

A nő a negyvenes éveiben járt, és úgy írt, ahogy az ember akkor ír, amikor nem várja, hogy bárki elolvassa: gyorsan, csúnyán, őszintén. A füzet tele volt áthúzásokkal. Isten elolvasta azokat is, mert mindent el tudott olvasni, és mert kíváncsi volt. Régóta nem volt kíváncsi.

A nő egy listát írt. A lista címe: „Dolgok, amiket nem csináltam meg.”

1. Elmenni Japánba.
2. Megtanulni zongorázni.
3. Megmondani Bencének, hogy mit érzek.
4. Abbahagyni a munkát.
5. Elkezdeni egy másikat.
6. Megengedni magamnak, hogy jó legyen.

Isten sokáig nézte a hatodik pontot. Nem azért, mert meglepte, hanem mert felismerte. Valahol, az évmilliárdok alatt, ő is írt egy ilyen listát. Nem papírra, hanem kvazárokba, neutroncsillagokba, a sötét anyag rácsszerkezetébe. Azonban a tartalom ugyanaz volt, dolgok, amiket nem csinált meg. Világok, amiket nem teremtett meg. Kérdések, amiket nem válaszolt meg. A dinoszaurusz csontba karcolt „miért”-je, amelyre soha nem felelt.

A nő felnézett. Nem Istenre – nem látta –, hanem a Dunára. A szeme nedves volt, de nem sírt. Az az állapot volt ez, amikor az ember már túl van a síráson, és ami maradt, az tisztább, mint a könny.

– Szar lista – mondta magának, és elmosolyodott.

Isten is elmosolyodott. Nem az arcával, mert nem volt arca. Valahol az Androméda-galaxis spirálkarjában egy csillag pislogott, ami nem volt betervezve.

☽V

Vasárnap Isten még mindig Budapesten volt.

Nem csinált semmit. Ez új volt. Az egész létezése során mindig csinált valamit. Teremtett, felügyelt, hallgatott, döntött, nem döntött, csendben figyelt, hangosan nem válaszolt. Most nem csinált semmit. Ült a Gellért-hegy tetején, és nézte a várost, ahogy az emberek nézik a tüzet, nem a látvány, hanem a mozgás miatt.

Az emberek lent sétáltak, futottak, veszekedtek, csókolóztak, ettek, ittak, hazudtak, megbocsátottak, és a legtöbb esetben mindezt egyszerre. Isten korábban ezt káosznak látta – szépnek, de kaotikusnak, mint egy festményt, amelyet túl sok ecsettel festettek. Most másképp látta. Nem káosz volt, hanem koreográfia, amelyet senki nem tervezett, és amely éppen ezért volt tökéletes.

Rájött, hogy az emberek soha nem azért voltak szépek, amit csináltak, hanem azért, ahogy abbahagyták. Ahogy letették az ecsetet, és hátraléptek. Ahogy befejezték a mondatot, és csend lett. Ahogy megálltak a Duna-parton egy füzettel, és szar listának nevezték az életüket, és ettől az egyetlen szótól jobban lettek.

Isten mindig is tudta, hogyan kell elkezdeni dolgokat. Nyolcmilliárd ember, százmilliárd galaxis, a gravitáció, a fény, mindet elkezdte. De soha nem tudta, hogyan kell abbahagyni.

Most megtanulta.

Nem volt benne semmi fenséges.

☽VI

Hétfőn Isten visszakapcsolta az imákat.

Nem azért, mert úgy döntött, hogy mégis folytatja. Nem folytatott semmit. Nem válaszolt, nem döntött, nem avatkozott be. Egyszerűen visszakapcsolta a hallást, mert rájött, hogy az imák nem kérdések voltak. Soha nem azok voltak. Az emberek nem tőle vártak választ. Az emberek önmaguknak beszéltek, és ő csak az a szoba volt, amelybe a hangjuk belefért.

A szoba most üres volt, és üres maradt, de a hang mégis belefért. És ez elég volt.

Az első ima, amelyet meghallott, egy hatéves kislányé volt Valparaísóból. A kislány a kutyájáért imádkozott, aki két napja nem evett. Az ima így hangzott: „Kérem szépen, csináld meg, hogy Canela megint éhes legyen.”

Isten nem csinálta meg, hogy Canela megint éhes legyen, de meghallotta. És a hallgatás – ez most derült ki – mindig is elég volt. A kislány nem akart csodát. A kislány azt akarta, hogy valaki figyeljen.

A második ima a budapesti nőtől jött, a rakpartról, a füzettel. Nem térdelt, nem kulcsolta a kezét imára. A metrón ült, és a fejében mondta, csendesen, szinte magának: „Ha van valaki ott, csak szólok, nem kérek semmit. Csak jelezni akartam, hogy még itt vagyok.”

Isten nem jelzett vissza.

De az Androméda spirálkarjában az a csillag, amelyik szombaton pislogott, most állandóan fénylett.

☽VII

Isten nem tért vissza dolgozni.

Nem ment el újra. Nem vonult el egy holdra, nem kapcsolta le magát, nem szűnt meg. Egyszerűen maradt. Maradt, hallgatott, és nem csinált semmit, és ez a legfontosabb dolog volt, amit valaha csinált.

Az univerzum működött nélküle. Mindig is működött nélküle, csak ő nem merte elengedni. A gravitáció húzta, amit húznia kellett. A csillagok égtek, amennyit égniük kellett. Az emberek születtek, meghaltak és közben listákat írtak a Duna-parton, és ez az egész rendszer gyönyörű volt, nem azért, mert ő tervezte, hanem azért, mert túlnőtte a tervét.

Mint minden jó gyerek a szülőjét.

Csütörtökön – pontosan egy héttel azután, hogy abbahagyta – Isten visszament a névtelen holdra a sárga törpecsillag mellett. Leült megint. A fény ugyanolyan volt, halvány, sárga, semmilyen.

De Isten most észrevett valamit, amit korábban nem. A hold felszínén, a szürke porban, volt egy nyom. Nem emberi, nem állati. Valami más. Mintha valaki – valaki, aki nem Isten volt és nem ember és nem angyal – járt volna arra, és hagyott egy jelet.

Isten lehajolt és megnézte.

Három vonal volt. Kőbe karcolva. Ugyanaz a három vonal, amelyet a dinoszaurusz hagyott, évmilliókkal ezelőtt, és amely azt jelentette: miért?

De most, ebből a szögből nézve, Isten rájött, hogy rosszul olvasta. Nem „miért” volt. Soha nem az volt.

Azt jelentette: itt voltam.

Isten sokáig nézte. Aztán a porba, a három vonal mellé, húzott egy negyediket.

Az nem jelentett semmit. Nem kellett, hogy jelentsen. Elég volt, hogy ott volt.

Valahol Budapesten egy nő kinyitja a füzetét, áthúzza a listát, és ír helyette egy mondatot. Nem tudja, miért ezt írja. Nem tudja, honnan jött. De leírja, mert jól esik, és mert néha ennyi elég. A mondat így szól: „Itt voltam.” A Duna mellette folyik, ahogy a folyók folynak. Tudva, merre megy, mégsem siet.

— Vége —