The Gilded Order:
Alkony

A fátyol

The Gilded Order – Alkony kollekció

Idra Senn a sötétített autó üvege mögött ült, bal kezét a fátyol alá rejtett oldalára szorította, és figyelte, ahogy a város lassan elúszik mellette.

Eső mosta az utak fekete felületét. Az épületek üvegén arany és zöldeskék fények csúsztak végig, mintha a magas tornyok lassan lélegeznének. A központi sugárút fölött lebegő reklámképeken hibátlan arcok fordultak a forgalom felé. Prime férfiak és nők mosolyogtak le az emberekre olyan bőrrel, amelyen a fény nem megtört, hanem engedelmesen szétterült.

A mosolyuk nem az öröm jele volt, hanem bizonyíték.

Idra nem nézett fel rájuk. A fátyol belső zárja a bal oldalán égett. A fájdalom hullámokban érkezett. Minden apró mozdulatnál, minden mélyebb lélegzetnél megfeszült a második bőr a bordái fölött, és a zár újra beleharapott ugyanabba a pontba. Kívülről a fátyol puha, sötét, finoman strukturált anyagnak látszott, amely egyetlen megszakítatlan formába zárta őt a fejétől a bokájáig. Belül rögzítők, érzékelők, zárak és hajszálvékony tartópántok futottak benne.

A társadalom szerint a Veiled testek elrejtették magukat. Idra szerint a fátyol inkább engedély volt arra, hogy valaki eltűnhessen, amíg a rendszer pontosan tudja, hol van.

Az autó lassított a Harmónia Központ felé vezető sávban. A sofőr egész úton hallgatott, ami ritka udvariasságnak számított. A férfi a központ engedélyezett külső szolgáltatói közé tartozott, a jármű pedig azok közé a diszkrét szállítóautók közé, amelyeket Veiled páciensek is igénybe vehettek előre rögzített egészségügyi indokkal.

A belső kijelzőn halvány szöveg derengett.

VEILED. Ideiglenes hozzáférés: kezelési célú belépés. Láthatósági protokoll: zárt. Kísérő: nem engedélyezett. Megfigyelés: korlátozott.

Az utolsó szó mellett kis arany pont villogott.

Korlátozott.

Idra megtanulta, hogy az ilyen szavak soha nem azt jelentik, amit az ember remél.

A fényes boltok előtt fiatalok álltak a fedett járdaszegély alatt. Áttetsző vállkendőik alól friss korrekciós vonalak villantak elő, mintha a bőrükbe rajzolták volna a jövőjüket. Egy lány a kirakat üvegében nézte a saját profilját, két ujjával megemelte az állát, majd elmosolyodott. A tekintetében megkönnyebbülés volt. Még megfelelt. Még javítható maradt. Egyelőre senki nem nézett át rajta.

A következő kereszteződésnél egyszerű ruhás dolgozók vártak a zöld jelzésre. Többen ugyanabba a kamerába pillantottak fel gyors, gyakorlott mozdulattal, mintha ellenőriznék, hogy az arcuk még elég rendezett-e ahhoz, hogy senki ne állítsa meg őket.

A járda szélén matt csík húzódott. Keskenyebb volt, mint a többi útvonal, és a mellékbejáratok felé vezetett. Néhány fedett alak mégis a főáramlathoz próbált igazodni, vállukat kissé hátrahúzva, fejüket túl egyenesen tartva. Fiatalok lehettek. Bennük még maradt valami naiv dac, az a törékeny hit, hogy ha nem követik a jelölést, a város talán elfelejti, hová sorolta őket.

A város azonban soha nem felejtett.

Az autó a Harmónia Központ oldalbejáratához gördült. Az épület nem hasonlított kórházra. Kórházak már régen eltűntek a felső kerületekből. A Harmónia Központ magas, ívelt tömbje inkább tűnt szentélynek, mint ellátóhelynek. Tejfehér üvegfalai mögött puha aranyfény mozgott, a bejárat fölött lassan forgó gyűrűk jelezték az aktuális szolgáltatási szinteket.

Formafenntartás. Finomhangolás. Korrekciós konzultáció. Genetikai stabilizálás.

A jármű ajtaja hangtalanul kinyílt. Idra vett egy mély lélegzetet, mielőtt kiszállt. A zár közben újra belenyilallt az oldalába, mint valami kicsi, rosszindulatú állat, amely újra és újra ugyanoda harap bele.

Két szkenneroszlop állt a bejáratnál. Amikor közéjük lépett, apró fények siklottak végig a fátyol felszínén. Az érzékelők a fedés engedélyeit, rögzítési mintáit, státuszát és állami kódját ellenőrizték.

Egy kellemes női hang szólalt meg.

– Üdvözöljük a Harmónia Központban, Idra Senn. Az ön jelenléte kezelési célból engedélyezett. Kérjük, kövesse a fedett protokoll szerint kijelölt útvonalat.

Az üvegpadlóban tompa fénycsík gyulladt ki előtte. Nem arany. Szürke. Idra elindult rajta.

A főcsarnok felől halk zene szűrődött át. Vonósok és mesterséges hangminták keveredtek benne, annyira lágyan, hogy az ember először észre sem vette, milyen pontos ritmusra szabályozza a légzését. A levegő illatos volt, de nem virágos. Tiszta. Mintha valaki eltávolította volna belőle az összes bizonytalanságot.

A recepciós nem nézett rá meglepetten. Ebben a helyben senki nem húzódott el. Egyetlen arc sem torzult fintorrá. A megvetésnek ebben a magasságban nem kellett gesztus.

– Idra Senn? – kérdezte a nő az íróasztal mögött. Fiatal nő volt, csodaszép arany haja tökéletes mintába csavarva hibátlan arca felett.

– Igen.

– Bal oldali fátyolrögzítő fájdalom, harmadik szintű kellemetlenség, mozgásra fokozódó idegi reakció?

– Most már inkább negyedik.

A recepciós ujjai megálltak egy pillanatra az üvegfelület fölött. Mosolya nem változott.

– A rendszer harmadik szintet rögzített.

– Tegnap.

– Értem. Frissítési kérelmet rögzíthetek.

– A fájdalmat szeretném megszüntetni.

– Természetesen. Ezért van itt.

A mondat hibátlan volt. Teljesen üres, de hibátlan. A recepciós áttetsző lapot csúsztatott elé. Nem papír volt, csak papírnak akart látszani. A Harmónia Központ szerette az ilyen felületeket: emberinek látszó tárgyakat, emberinek látszó mosolyokat, emberinek látszó döntéseket.

– A vizsgálat előtt el kell fogadnia a hozzáférési feltételeket. A fedett protokoll megtartása mellett az orvos hozzáférhet a panaszolt területhez, amennyiben ez az ok feltárásához szükséges.

Idra a sorokra nézett.

– Mit jelent az, hogy hozzáférhet?

– Azt, hogy a protokoll által engedélyezett mértékben megvizsgálhatja a területet.

– Ki dönti el a mértéket?

A recepciós mosolya egy hajszálnyit lágyabb lett.

– Az ellátó szakember.

Persze. Idra aláírta.

Három hete nem aludt végig egy éjszakát sem. Tegnap reggel a fájdalom olyan élesen futott fel a bordái alól a válláig, hogy a konyhapultba kellett kapaszkodnia. A belső zár begyulladt, elmozdult, vagy valamelyik régi rögzítőpont végre megunta, hogy benne él. A saját teste olyan lett, mint egy bérelt szoba, ahol a falban valaki más vezeti a kábeleket. Segítség kellett. Ez volt a csapda legszebb formája.

Oldalsó ajtón vezették a váróterembe. A helyiség ovális volt, alacsony mennyezettel és puha, meleg fényekkel. A falakban lassan mozgó vízszerű minták futottak, mintha az egész tér steril akvárium volna. A székeket kis csoportokba rendezték, mint egy szórakozóhelyen.

Idra nem akart beszélgetni senkivel, így a terem szélére ült. Rögtön megérezte, hogy bámulják. Nem nyíltan. A magasabb státuszúak nem bámészkodtak nyíltan. Egy pillantás beszélgetés közben. Egy túl hosszú szünet. Egy mandzsettát igazító ujj, amely éppen felé fordította a csuklót, hogy lássa az arany beültetést a bőr alatt.

A vele szemben ülő nő karcsú testén csak egy nyitott karbantartási köpeny volt. A ruha inkább jelezte a fedést, mint megvalósította. Mellkasa és válla szabályos, finoman fénylő vonalakkal voltak kijelölve, mintha valaki egyetlen türelmes mozdulattal újrarajzolta volna a csontozatát. Bőre selymes volt és teljesen hibátlan. Prime.

Mellette egy fiatal férfi a saját kezét figyelte, aztán a falat, aztán a Prime nőt, majd újra a kezét. Testét csak egy vékony fekete nadrág fedte. A nyaka oldalán friss beavatkozási pontok világítottak halványkéken. Még tanulta, hogyan kell úgy viselni a javítást, mintha mindig is megillette volna.

A terem túlsó végében idősebb asszony ült, térdén összekulcsolt kézzel. Ruhája zárt volt, de nem eléggé. A gallér túl magasra kúszott, ösztönösen takart valamit, amit hivatalosan nem kellett volna. Idra az arcát figyelve felismerte rajta azt a régi félelmet, amely nem magától a fájdalomtól retteg, hanem attól, hogy egyszer majd bizonyítékká válik.

A Prime nő ekkor ránézett. Röviden. Pont elég ideig ahhoz, hogy Idra érezze: a fátyol nem elrejtette. Kiemelte. Ebben a helyiségben a teljes fedés hangosabb volt minden meztelenségnél.

Ajtó nyílt a váróterem belső oldalán.

– Idra Senn.

A férfi, aki kimondta a nevét, negyven körül járhatott, vagy annak a gondosan fenntartott változata körül, amelyet a felső kerületek férfiai kedveltek. Magas volt, sötét hajú, arcán nyugodt, mértani szépség ült, már nem természetes, de még nem hivalkodó. Fehér ruhája inkább hosszú, strukturált kabát volt, mint orvosi köpeny. A mellkasán arany csat zárta össze, ujjai szabadon hagyták a csuklóját, ahol vékony fénycsík mutatta az intézményi hozzáférési szintjét.

Dr. Cael Orien. Formai idegrendszeri specialista. Korrekciós tanácsadó.

A neve egy pillanatra megjelent mellette a levegőben, majd eltűnt.

Idra felállt. Rosszul mozdult. A zár mélyebben fájt, és egyetlen lélegzetnyi időre meg kellett állnia. Az orvos észrevette. Természetesen észrevette.

– Kérem, jöjjön velem.

A hangja kellemes volt. Majdnem meleg. A majdnem alatt azonban valami túl sima húzódott.

A vizsgálószoba nagyobb volt, mint Idra várta. Középen dönthető formaágy állt, oldalán vékony tartókarokkal és lebegő diagnosztikai gyűrűkkel. Az egyik falon élő adatfelület futott, a másikon áttetsző szekrényekben eszközök sorakoztak. Fehér, aranyszélű, puha fényű tárgyak vették körül, mintha maguk is el akarnák hitetni a látogatókkal, hogy nem képesek fájdalmat okozni.

– Foglaljon helyet.

Idra leült a formaágy szélére.

Az orvos először a kijelzőt nézte, nem őt. Ez megnyugtathatta volna, de azon vette észre magát, hogy a köpenye szélét gyűrögeti. Kényszerítette magát, hogy abbahagyja.

– Bal oldali rögzítőpont. Három hete fokozódó fájdalom. Nincs láz. Külső sérülés nincs. Mozgásra éles idegi reakció. Érintésre?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

– A fátyol alatt van.

Az orvos ekkor nézett rá először igazán. Nem az arcára. Oda, ahol az arca volt. Ott a fátyol sűrűbb szövésű volt, fekete, enyhe opálfénnyel. Az anyag követte a vonásait annyira, hogy emberi maradjon, és elrejtette őket annyira, hogy a rendszer elfogadja. Pont elég jelenlétet hagyott belőle ahhoz, hogy emlékeztesse a világot arra, mit tagad meg tőle.

– Mióta viseli ezt a rögzítőrendszert? – kérdezte Dr. Orien érdeklődve.

– Tizenhét éve.

– Teljes cseréje nem volt?

– Nem.

– Részleges finomhangolás?

– Kétszer.

– Korrekciós ajánlat?

Idra hallgatott egy pillanatig.

– A fájdalom miatt jöttem.

– Ez igen.

Az orvos halványan elmosolyodott, és új réteget nyitott a kijelzőn.

– A fájdalom ritkán önmagában álló jelenség. A test rendszer. Ha az egyik pont tiltakozik, az általában az egész elrendezésről mond valamit.

– Az én testem nem tiltakozik. Egy zár fáj. Ennyi.

– Ez megnyugtatóan egyszerű lenne.

Udvarias mondat volt. A lekezelés is udvariasan érkezett. Idra ujjai összezárultak a térdén a fátyol alatt.

– Nem akarok korrekciót.

– Ezt már rögzítették a korábbi aktáiban.

– Akkor minek kérdezi?

Az orvos tekintete visszatért hozzá. Nem sértődött meg. Az ilyen férfiak ritkán sértődtek meg. A sértődés azoknak maradt, akiknek nem jutott elég hatalom a nyugalomhoz.

– Mert a fájdalom néha meggyőzőbb, mint a tanács.

Idra nem válaszolt. Dr. Orien közelebb lépett. Éppen addig, ameddig minden mozdulata szakmainak tűnt.

– Meg kell vizsgálnom a rögzítőt.

– Tudom.

– Ehhez részlegesen fel kell oldani a fedést.

A fájdalom nem erősödött, mégis hirtelen élesebbnek tűnt minden másnál.

– Mennyire részlegesen?

– A panaszolt terület körül.

– Az oldalán van.

– Igen.

– A fátyol belső zárja az oldalcsatornához kapcsolódik.

– Pontosan.

– Az intim protokollhoz tartozik.

Az orvos szeme mintha felcsillant volna egy pillanatra, de az arca egy árnyalatnyit sem változott. Lehet, hogy csak képzelte.

– Klinikai protokollhoz tartozik.

– Nekem nem.

A szoba csendje egy pillanatra megváltozott. Hidegebb lett. Dr. Orien lassan letette a vezérlőlapot a lebegő tálcára.

– Idra, természetesen joga van megtagadni a teljes vizsgálatot.

A keresztnevét használta. Engedély nélkül.

– Ebben az esetben azonban úgy kell rögzítenem, hogy a páciens nem járult hozzá az ok feltárásához. Ilyenkor csak felületi fájdalomcsillapító kezelést adhatok, amely várhatóan nem oldja meg a problémát.

– És ha hozzájárulok?

– Akkor megnézzük, mi okozza a fájdalmat.

– Csak azt?

A kérdés kibukott belőle, mielőtt végig gondolhatta volna. Az orvos mosolya visszatért, de már nem volt egészen ugyanaz.

– Csak azt, ami orvosilag indokolt.

Idra tudta, hogy ez nem válasz. A formaágy lassan hátradőlt alatta, éppen annyira, hogy a bal oldala hozzáférhetővé váljon. A fátyol együtt mozdult a testével, belső rögzítései halkan igazodtak az új helyzethez. Minden mikromozgásnál érezte a rossz pontot, azt a forró, makacs csomót a bőre alatt. Dr. Orien felemelte a kezét, de nem érintette meg azonnal.

– Engedélyezi a bal oldali hozzáférési zár feloldását a harmadik bordaív alatti szakaszon?

A szavak szabályosan sorakoztak egymás mellett. Olyan szépen, hogy szinte eltűnt mögülük a lényeg.

Idra lehunyta a szemét a fátyol alatt. Az anyja arca jutott eszébe. Nem egészben, az soha nem sikerült. Csak részletekben. Meleg kéz az állán. Egy apró ránc a száj mellett. A hangja, amikor azt mondta, ne engedje nekik átnevezni azt, ami benne él. Ne engedje, hogy hiba legyen abból, amit a szeretet hagyott hátra.

Idra bal arccsontja az anyjáé volt. Legalábbis ezt mondta neki egyszer. Akkor még nem volt fátyol alatt.

– Engedélyezem – suttogta halkan. A saját hangja idegennek tűnt. Az orvos ujjai a fátyol oldalához értek.

Az anyag először ellenállt, majd felismerte az intézményi jogosultságot. Vékony fényvonal futott végig Idra oldalán, a bordái alatt, és megállt egy apró, rejtett pontnál. A zár halk, nedves kattanással engedett.

A fájdalom azonnal fellángolt. Idra levegőért kapott.

– Ez az – mondta Dr. Orien halkan. Hangja egy pillanatra megbicsaklott.

A fátyol egy tenyérnyi területen elvált a testétől. Hűvös levegő ért a bőréhez, és egész teste megfeszült. A fedés megszakadása olyan érzés volt, mintha valaki belülről nyitott volna ajtót rajta.

Az orvos lehajolt. A diagnosztikai gyűrű közelebb siklott, fényt vetített a feltárt területre. Idra nem látta pontosan, mit lát az orvos. Csak azt érezte, hogy nézi. Először a gyulladt pontot. Utána a körülötte lévő bőrt. A tekintete nem haladt tovább olyan gyorsan, mint kellett volna. Örökkévalóságnak érződött.

Ujjai hirtelen megérintették a rögzítőt. Idra összerezzent.

– Fáj?

– Igen.

– Itt?

– Igen.

– És itt?

Az érintés odébb siklott. Talán csak pár ujjnyival. Épp a melle vonalat alá. Éppen elég messzire ahhoz, hogy már ne legyen teljesen szükséges.

– Ott nem.

– A kisugárzást is ellenőriznem kell.

Nyugodt hang. Nyugodt kéz. Nem kapkodott. Nem durvult el. Minden érintése mérhető volt, minden másodpercnek lehetett neve. Idegi válasz. Bőrreakció. Rögzítési feszülés. Fájdalomterjedés.

Idra teste mégis tudta, hogy a mozdulat túl lassú volt. Az orvos figyelme nem ott volt, ahol a probléma. Az arca nem rezzent, de Idra észrevette, hogy a légzésének ritmusa megváltozott. Végigkövette az apró izzadtságcsepp útját a szemöldök íve alatt végig a halántékon, le az arccsonton, míg a csepp egy sóhajjal elhagyta az arcát.

A diagnosztikai gyűrű fénye végigpásztázta a feltárt bőrt, majd halk jelzést adott. Dr. Orien a kijelzőre nézett. Ujjai nem húzódtak vissza azonnal.

– Érdekes.

Idra gyűlölte ezt a szót. Gyűlölte az egész helyzetet. Gyűlölte a szégyent, ami elárasztotta.

Az orvos végre elengedte, és a monitor felé fordult. A levegő hideg maradt a megnyitott részen.

– A rögzítőpont begyulladt. Valószínűleg mikroszkopikus elmozdulás. De ez csak a felszín.

– Akkor kezelhető?

– A gyulladás igen.

– Kérem, kezelje. – mondta pillanatnyi habozás után. Dr. Orien érdeklődve pillantott rá, majd sietve új képet nyitott a monitoron. Idra oldalán belülről felvett mintázatok jelentek meg: színes idegpályák, szöveti feszülések, apró csomópontok. A saját teste térképként feküdt a falon. Idegen országként, amelyet valaki más nevezett el.

– A problémát a fátyol és az alatta lévő természetes forma közötti összehangolatlanság okozza.

– Tizenhét éve viselem.

– A test változik.

– Tudom.

– Nem csak öregszik. Ellenáll.

– Nem ellenáll. Él.

Az orvos elmosolyodott. Nem gúnyosan, az rosszabb lett volna. Úgy, mint aki egy makacs gyerektől hall kedvesen hibás választ.

– A fájdalom gyakran csak annak a jele, hogy a test ellenáll a jobb elrendezésnek.

Idra homlokráncolva nézte a plafon tejfehér ívét.

– Ezt minden páciensének elmondja, vagy csak azoknak, akik nem akarják, hogy átírják őket?

– Senkit nem írunk át.

– Nem?

– Felszabadítjuk a fenntartható formát.

– Szebb szó ugyanarra.

– A szavak fontosak.

– Tudom. Ezért használják őket maguk helyettem.

Egy pillanatig úgy tűnt, az orvos valóban figyel rá. Aztán tekintete visszacsúszott a megnyitott zárhoz. Finoman megnyalta az ajkát.

– Ritka, hogy valaki ennyit őrizzen meg abból, amit már nem volna szükséges őriznie.

Idra hirtelen libabőrös lett.

– Zárja vissza.

– Még nem végeztem.

– Most.

Az orvos nem mozdult.

– A vizsgálat során formai mintázatot találtam, amelyet érdemes lenne teljes térképezéssel rögzíteni.

– Nem kértem térképezést.

– A hozzáférési hozzájárulás tartalmazza az okfeltáráshoz kapcsolódó diagnosztikai adatfelvételt.

– Ez nem az ok.

– Lehet, hogy igen.

– Téved.

Dr. Orien csendben nézte.

Idra érezte, hogy rossz helyre lépett. A határozottság Veiled páciensként különösen veszélyes volt. Egy halk hang nehezen együttműködővé tette. Egy erős mondat agresszívvá. A félelem instabillá, a pontosság védekezővé. Minden hangra akadt rosszabb név.

Az orvos végül megérintette a vezérlőt. A diagnosztikai gyűrű eltávolodott, de a fátyol még nem zárult vissza.

– Van itt valami, amit meg kell értenie.

– Nem hiszem.

– Az ön természetes csontozati és idegi mintázata ritka. Jelenlegi állapotában nem Prime-kompatibilis, természetesen, de bizonyos vonalai szokatlanul tiszták.

Idra nem szólt.

– Veiled státuszban ez nem gyakori.

– Gratulálok.

Az orvos mintha nem hallotta volna az élét.

– Egy részleges stabilizáló program enyhíthetné a fájdalmat, és hosszú távon akár státuszjavító protokoll is szóba kerülhetne. Nem teljes korrekció. Legalábbis nem azonnal. Támogatott eljárásként talán elérhető lenne.

– Támogatott?

– Kutatási keretből.

Idra ekkor értette meg. Nem ő kellett nekik. A mintázat kellett. A ritka genetikai vonal. Az eltérés, amelyet a rendszer addig nem akart látni, amíg használhatónak nem bizonyult.

– Nem.

Az orvos arca nem változott.

– Érdemes átgondolnia.

– Átgondoltam.

– A jelenlegi rögzítőrendszer cseréje saját költségen jelentős összeg. A gyulladást kezelhetem, de az ok valószínűleg visszatér. A stabilizáló program viszont…

– Nem akarom, hogy kijavítsanak.

– Nem a javítás a cél.

– Akkor mi?

Dr. Orien közelebb lépett. Nem érintette meg. Már nem kellett. A fátyol nyitott pontja elég bizonyíték volt arra, hogy egyszer már bejutott.

– Annak megőrzése, ami méltó megőrzésre.

Idra felé fordította a fejét. A fátyol miatt az orvos nem láthatta pontosan a szemét, csak a vonalát, a sötét anyag mögötti halvány mozgást.

– Ezt nem maga dönti el.

Az orvos sokáig nézte. Aztán megérintette a vezérlőt. A fátyol zárja lassan visszacsúszott a helyére. Az anyag először hűvösen simult a bőréhez, aztán túl szorosan, mintha emlékeztetni akarná, hogy a nyitás után a zárás sem ugyanaz már. A rögzítő halk kattanással kapcsolódott. A fájdalom nem múlt el. Tompábbá vált, mélyebbé, valahogy idegenebbé.

– Gyulladáscsökkentő mikroinfúziót adok a rögzítőpont köré. Ideiglenes enyhülést fog hozni.

– Mennyi időre?

– Néhány hét. Talán kevesebb.

– Utána?

– Visszatérhet.

– És akkor maga szerint jön a program.

– Szerintem érdemes volna nem ellenségként tekintenie minden lehetőségre.

Idra halkan felnevetett. A hang még őt is meglepte.

– Minden lehetőségük ugyanabba az irányba vezet.

– A fájdalommentesebb élet felé?

– A maguk keze felé.

Dr. Orien nem válaszolt.

Az infúzió gyors volt. A fátyol anyagán keresztül dolgozó tűt alig érezte a rögzítő körül. Vagy a teste döntött úgy, hogy ma már nem szolgáltat több pontos jelentést. A kijelzőn a gyulladt terület színe lassan halványult, a rendszer elégedett jelzést adott.

A kezelés sikeres volt. Így fog szerepelni az aktában.

Távozás előtt az orvos kis, aranyszélű kártyát adott neki. Fizikai kártyát. Az ilyen helyeken a tárgyak mindig akkor váltak kézzelfoghatóvá, amikor valamit el akartak adni.

– A konzultációs kód. Ha meggondolja magát, közvetlenül hozzám kerül.

Idra nem vette el azonnal.

– És ha panaszt teszek?

A kérdés ott lógott közöttük. Az orvos nem sértődött meg. Nem ijedt meg. Egy pillanatra egészen őszinte lett.

– Mire?

Idra nézte a fátyol mögül.

Ez volt a válasz. Nem tagadás. Nem fenyegetés. Tökéletes, sima intézményi üresség, amelybe minden vele történt mozdulat belefért.

Mire? Vizsgálatra? Hozzáférésre? Diagnosztikára? Gyulladáskezelésre? Szakmai ajánlatra?

Idra elvette a kártyát. Nem azért, hogy megtartsa. Csak nem akarta, hogy a férfi lássa, remeg-e a keze, ha nem nyúl érte.

Az ajtó kinyílt előtte.

A váróterem változatlan maradt. A Prime nő már eltűnt. A Refined férfi helyén fiatal lány várakozott félig nyitott vállruhával, kulcscsontján friss arany jelölésekkel. Anyja mellette ült, büszkén és idegesen, mint aki egyszerre visz gyereket ünnepségre és ítélethirdetésre.

A lány Idrára nézett. Nem gúnyosan. Kíváncsian. Talán félelemmel. Talán vággyal. Talán azzal a zavaros, fiatal érzéssel, amikor az ember először lát valakit, aki nem engedelmeskedik egészen, és még nem tudja eldönteni, hogy az szánalmas vagy gyönyörű.

Idra nem állt meg. A recepciós mosolyogva búcsúzott tőle.

– Köszönjük, hogy a Harmónia Központot választotta. Mintha lett volna választás.

Odakint az autó már várta. Az eső erősebben esett, mint érkezéskor. A sofőr kinyitotta az ajtót, Idra pedig beült a sötétített üveg mögé. A jármű elindult, a város fényei hosszú, arany csíkokká torzultak az ablakon. A Prime arcok még mindig mosolyogtak a magasból. A Refined reklámok új bőrt, új vonalat, új életet ígértek. Az egyszerű ruhás tömeg hazafelé sietett, vállukon a nap engedelmes fáradtságával. A Veiled útvonal matt csíkja az eső alatt is látszott.

Idra a kezében tartott kártyára nézett. Dr. Cael Orien neve finom aranyfénnyel derengett rajta. Alatta egy mondat:

A fájdalom nem végállapot. Csak jelzés.

Lassan kettétörte a kártyát. A belsejében vékony adattű csillant meg. Nem lepődött meg. Már nem. A két darabot a táskájába tette, nem az autó szemetesébe. Nem akarta, hogy a rendszer tudja, mikor találta meg.

A fájdalom valóban enyhült. Ez volt a legrosszabb benne. A teste hálás volt azért, amit a lelke gyűlölt.

Hátradőlt, és hagyta, hogy a sötétített üveg elválassza a várostól. Egy pillanatra megpróbálta felidézni az anyja arcát, de csak a száj melletti ránc jött vissza, a meleg kéz, a mondat, amelynek akkor még nem értette a teljes súlyát.

Ne engedd, hogy hiba legyen abból, amit szeretet hagyott hátra.

Az autó áthaladt egy fénykapu alatt. A belső kijelző röviden felvillant.

Kezelés lezárva. Páciens állapota stabil. További értékelésre javasolt.

Idra sokáig nézte az utolsó sort.

Nem sírt. Pontosan tudta, hogy ha egyszer elmesélné, mi történt, a világ előbb kérdezné meg, miért ment oda, mint azt, mit tettek vele.