KÖRTE

Matt a kert végébe tolta a biciklit, ahol a fű még nedves volt a reggeli párától. A körtefa alacsonyabb ágai már a kerítés felé hajoltak, mintha ők is kinéznének az utcára, mi történik. A gyümölcsök bőre sárgászöld volt, itt-ott rozsda színű foltokkal; ha a tenyeréhez dörzsölte, finoman kifényesedett, és az illat azonnal feloldódott a levegőben. Nem sietett. A körte nem szereti a kapkodást. Megfogta az elsőt, negyed fordulat, a kocsány szárazan pattant, és a súly biztosan belesimult a tenyerébe.

A zsebében megrezdült a telefon. Egy rövid üzenet: Ötkor a hídnál? Matt ránézett az órájára. Addig még bőven volt ideje. Visszacsúsztatta a zsebébe a telefont, és a pólója szélével letörölt egy gyümölcsöt. Beleharapott. A héj puhán engedett, a hús szemcséi finoman roppantak, a lé édes volt, de nem túl édes. Olyan íz, ami után az ember reflexből elmosolyodik.

A fészerben talált egy kis régi, fehér zománcos tálat. A konyhából hozott egy citromot és egy kést. Nem nagy kunszt: pár körte, kevés cukor, egy citrom héja, és a tál máris tele lett azzal a halvány arannyal, amitől a konyhapult is napsütésesnek tűnt. Matt nem tervezett délutánra semmilyen nagy meglepetést. Csak vinni akart valamit, ami pontosan olyan, mint ez a délután, egyszerű és jó. A tál mellé betett két villát egy kockás kendőbe csomagolva. A kendő sarkába csúsztatott még egy levelet is, amiben nem voltak nagy szavak, csak annyi: Szeretnék többet veled lenni. Ennyi volt. Nem tudta, elég-e, de ez legalább igaz volt.

Kint, a körtefa alatt leült egy alacsony padra, és nézte, ahogy a szél alig észrevehetően megmozdítja a leveleket. Emlékezett rá, amikor először figyelt fel rá a buszon. A haját feltűzte, a tarkóján pár kósza szál kilógott, és a telefonját tartva elnevette magát valamin, amit ő nem hallhatott. Az a nevetés olyan volt, mint most a körte illata, édes. Nem tudott tőle elszakadni. Azóta a dolgok egyszerűek voltak: reggeli üzenetek, gyors kávék a suli előtt, átbeszélt délutánok. Nem volt bennük játszma, csak bizalom és könnyedség.

A város felől délutáni zaj érkezett. Matt a tálat lefóliázta, a hátizsákba tette, a kendőt külön rekeszbe rejtette. A bicikli kereke a kavicsokon roppant, a pedálon beállt a ritmus. A folyó felől hűvösebb levegő jött, a nap már laposabban sütött, így a színek teltebbek lettek. A hídnál megállt, letámasztotta a bringát. A lány ott ült a padon, a korlátnál könyökölt, a haja a szélben ráhullott az arcára. Matt hirtelen úgy érezte, hogy minden tökéletes időzítéssel történik.

„Hoztam valamit” — mondta. Letette a kockás kendőt a padra, rá a tálat. A villák csörrentek. „Ez most nagyon romantikus” — mondta a lány, és közben elmosolyodott úgy, hogy a szája sarka felfelé kunkorodott. Nem túlozták el. Nem fotóztak. Matt beleszúrta a villát az első falatba, felé nyújtotta. A citrom héja a szelet szélén halványan felcsillant, a körte puha édessége utána hosszan ott maradt.

„Azta.” — ennyi volt a kommentár. A fiú mellkasában a levegő felengedett.

A folyó laposan futott alattuk, a víz felülete néha megremegett egy-egy hal miatt. A híd lábánál egy gyerek kavicsot dobált, a csobbanás ritmusa pont ráállt arra, ahogy ők eszegettek. Nem beszéltek sokat. A nap fénye úgy ült a kendőn, mintha beépült volna az anyagba. Matt azt érezte, hogy ebben a délutánban semmi sem akar több lenni annál, ami. A körte édes. A folyó folyik. Ő pedig pont ott ül, ahol szeretne.

„Mit írtál a kendőbe?” — kérdezte a lány egy idő után. Matt felé tolta a sarkot. Ő kihúzta a papírt, elolvasta. Nem nézett rögtön rá, csak az ujjával végigsimított a gyűrődésen, mintha rendet akarna rakni a gondolataiban. „Jó így” — mondta finom hangon, majd kicsit később hozzátette — „Nekem is jó ez.”

Közelebb ültek egymáshoz, a válluk összeért, a csók mintha magától jött volna és az apró érintések, a sóhajok többet mondtak, mint bármelyik mondat.

A tál alján ott maradt a lé. Matt megnyalta a villát, a csuklóján lefolyt egy csepp. Nevettek. A túlparton egy fák közül kijött egy kutya, a gazdája füttyentett, a kutya visszanézett, majd visszament. Minden a helyén volt. Matt a zsebéből előhúzott még egy körtét, és kettétörte. Nem volt szükség gesztusra, mégis gesztus lett belőle: valamit felezni, és közben nem félni attól, hogy marad-e elég.

A nap lassan elfordult a háztetők felett, a víz színe mélyebb lett. Felálltak, összeszedték a kendőt és a tálat. „Holnap?” — kérdezte halkan Matt. „Holnap.” — jött az egyetértő válasz. A biciklit tolva indultak vissza, nem siettek. A járdán apró foltok mintázták a betont, a levegőben a körte még ott volt, halványan, mint egy ígéret, amit nem kötelező betartani.

A kapualjban elváltak. A csók finom volt, szinte éteri. Matt a vállán még szinte érezte a lányon feszülő póló puha anyagát. A tálat az egyik kézben vitte, a másikkal a kormányt fogta. Hazaérve a konyhapultra tette a kockás kendőt. Leült. A tálban még pár csepp lé volt, a citrom illata halványan ott maradt. Egy ideig gondolkozott rajta, vajon átírja-e a levelet szebbre. Aztán hagyta. Nem kellett. Az egyszerű dolgok ma mind tökéletesen voltak: a gyümölcs, a folyó, a pad, az igen.