Gyógyulás · Érzelmi biztonság · Remény
A Solen egy világ, ahol a történetek gyógyítanak, érzelmi biztonságot teremtenek és reményt ébresztenek. És mindig van hova hazatérned.
Megtaláltam a házam →☀ Solen-ház
Keresel valamit. Talán a nyugalmat egy nehéz időszak után, talán a megértést, talán azt az érzelmi biztonságot, amit nem mindig kaptál meg. A Solen egy válogatott történetekből és tárgyakból álló tér azoknak, akik gyógyulnak — és akik hisznek abban, hogy a fény, bármilyen halkan is, mindent átformál. Gyász, veszteség, újrakezdés, remény — itt minden érzésnek van helye. Ha vonz a meleg, a lágy, a reményteli: itt a helyed.
Olyan világok, ahol a kérdések feltétele meglepő helyekre vezet, és a válaszok egyre mélyebbre vihetnek… önmagad felé.
Egy közösség, ahol nem kell erősnek tűnnöd — ahol a sebezhetőség és az egymásra figyelés az alap.
Mindennapi tárgyak, amik a hétköznapokban is emlékeztetnek arra, hogy mi az, ami igazán fontos.
Önismereti tartalmak, amik segítenek jobban hallani a saját, belső hangodat.
☀ Olvass bele
A világ végét kedd délután háromkor jelentik be, amikor Bognár Ferenc éppen az É polcot rendezi a könyvtár harmadik emeletén. Négy nap múlva egy aszteroida csapódik a Földbe. Az emberek elmenekülnek, búcsúzkodnak, pánikolnak, vagy megpróbálnak valami értelmet találni az utolsó órákban.
Ferenc bemegy dolgozni.
Mert a könyveket még vissza kell tenni a helyükre. A kölcsönzéseket le kell zárni. A fontos kéziratokat biztonságba kell helyezni. Ha a világnak vége is lesz, senki ne haljon meg késedelmi díjjal. Aztán pénteken belép a könyvtárba egy lány, aki három éve tartozik egy könyvvel. És az utolsó nap hirtelen már nem csak a könyvekről szól.
A világ végét kedd délután háromkor jelentették be, amikor Bognár Ferenc éppen az É polcot rendezte.
Nem hallotta az első híradást, mert a könyvtárban nem volt rádió, televízió, vagy bármi más, ami a külvilágot beengedte volna. Ferenc ezt nem elvből csinálta. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy kellene. A Szegedi Városi Könyvtár harmadik emeleti részlege – idegen nyelvű szépirodalom – húsz éve az ő birodalma volt, és ebben a birodalomban az idő másképp működött. Nem telt. Gyűlt.
Az első jel az volt, hogy Kati, a földszinti kolléganő, fellihegett a lépcsőn, és az ajtóból kiáltotta:
– Feri, az istenért, nem hallottad?!
– Mit nem hallottam?
– Az aszteroidát!
Ferenc letette a könyvet, amelyet éppen a helyére tett volna – Borges összegyűjtött novellái, spanyol eredetiben –, és megigazgatta a szemüvegét.
– Milyen aszteroidát?
Kati a szemét forgatta. Húsz éve forgatta a szemét Ferencre, és húsz éve nem ért el vele semmit.
– Amelyik négy nap múlva becsapódik. Mindenhol ez megy. A világnak vége, Feri! Szombaton…
Ferenc visszatette a Borgest a polcra. Pont illeszkedett a Bolaño és a Brontë közé.
– Szombaton zárva vagyunk – mondta.
Természetesen nem hitte el.
Nem azért, mert Ferenc szkeptikus ember volt, vagy mert tagadta a tudományt. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni az információval. A világ vége nem volt az a típusú adat, amelyet be tudott volna bárhova sorolni. Nem volt neki Dewey-száma.
De szerdán reggel, amikor bement dolgozni – mert bement dolgozni –, a könyvtár üres volt. Az egész épület. A földszinten Kati pulpitusa mögött egy cetli állt: „Feri, menj haza. Ölellek. K.” A másodikon a gyerekrészleg sötét volt. Az olvasóteremben egyetlen újság hevert, a címlapján akkora betűkkel, hogy Ferenc szemüveg nélkül is elolvasta: SZOMBAT.
Ferenc körbejárta az épületet. Minden ajtót bezárt. Az ablakokat is. A fűtést átállította takarékosra, mert nem tudott mást csinálni, csak amit mindig: gondoskodni a könyvekről.
Aztán felment a harmadik emeletre, és folytatta az É polcot.
Csütörtökön megtudta, hogy mégis igaz.
Nem a hírekből – azokkal nem foglalkozott –, hanem a csendből. Szeged olyan csendes volt, amilyet Ferenc soha nem tapasztalt még. Nem a hajnali csend volt ez, ami tele van ígérettel, sem az esti, ami tele van fáradtsággal. Ez egy harmadik fajta csend volt: az elhagyott hegedű csendje. Amikor a hangszer még ott van, de senki nem fog már játszani rajta.
Kinézett az ablakból. Az utcák üresek voltak. Egy kutya ült a Dóm sarkánál és várt, ahogy a kutyák várnak: türelmesen, oktalanul, a végtelenségig.
Ferenc azon gondolkodott, hogy vajon mi a teendő, ha az ember az utolsó ember egy könyvtárban a világ végén. Eszébe jutott, hogy valószínűleg nem ő az utolsó ember. De talán ő az utolsó könyvtáros. Ez fontosabbnak tűnt.
Leült az olvasóterembe és írt egy listát.
A lista így szólt:
1. Az összes kölcsönzött könyvet törölni a rendszerből. Ha a világ véget ér, senki ne haljon meg késedelmi díjjal.
2. Az érzékeny dokumentumokat – kéziratok, első kiadások – a klímavezérelt szekrénybe zárni.
3. A Borges-kötetet kézbe venni, és elolvasni az Aleph című novellát. Még egyszer. Utoljára.
Pénteken bejött valaki.
Ferenc a földszinten volt – az egyes pontot hajtotta végre, módszeresen törölte a kölcsönzéseket, névről névre –, amikor a bejárati ajtó kinyílt. Nem zörrent, nem csapódott. Úgy nyílt ki, ahogy a könyvtári ajtók szoktak: bocsánatkérően.
Egy lány állt az ajtóban. Huszonéves lehetett, talán fiatalabb. Hátizsákot viselt, és úgy nézett körül, mint aki egy templomba lép be.
– Nyitva van? – kérdezte.
– Technikailag nem – mondta Ferenc. – De tessék.
A lány beljebb jött. Végignézett a pulton, a számítógépeken, a kölcsönző automata sötét képernyőjén.
– Mindenki elment – mondta. Nem kérdésként.
– Igen.
– Maga miért nem?
Ferenc ezen elgondolkodott. Nem azért, mert nem tudta a választ, hanem mert nem tudta, hogyan mondja el úgy, hogy ne hangozzon nevetségesen.
– Mert a könyveknek szüksége van valakire – mondta végül. – Nem azért, hogy olvassa őket, hanem… hogy tudja, hol vannak.
A lány nem nevetett. Leült a legközelebbi székre, lehúzta a hátizsákját, és kivett belőle egy könyvet. Kicsi volt, kopott, a gerince megtört.
– Visszahozni jöttem – mondta. – Három éve kölcsönöztem ki. Nem akartam úgy meghalni, hogy tartozom egy könyvtárnak.
Ferenc átvette a könyvet. Megnézte a címét: A Mester és Margarita. Bulgakov. Magyar fordítás, az 1978-as kiadás, sárga borítóval, rajta a fekete macska.
– Három év – nézett fel Ferenc. – Az szép késés.
– Öt költözés volt közben – felelte a lány és megvonta a vállát. – De nem tudtam elengedni.
Ferenc megnézte a rendszert. A lány neve Tornyai Eszter volt. A kölcsönzés dátuma 2023. március 14. A késedelmi díj – ha számított volna – tizenegyezer-nyolcszáz forint lett volna.
– Töröltem – mondta.
– Köszönöm.
Csend lett. Az a fajta csend, ami könyvtárakban természetes, de most mást jelentett. Most búcsú volt.
Eszter nem ment el.
Leült az olvasóterembe, és elkezdett olvasni. Nem A Mester és Margaritát – azt visszaadta –, hanem levett a polcról egy másikat, találomra, és olvasni kezdett. Ferenc nem kérdezte meg, mit választott. Nem volt fontos. Az volt fontos, hogy valaki olvas.
Délután Ferenc levitt egy könyvet a klímavezérelt szekrénybe. Benne volt Juhász Gyula két eredeti kézirata, egy Kosztolányi-levél, és egy 1897-es Verne-kötet, amelyet valaki úgy adományozott a könyvtárnak, hogy egy cetlit hagyott benne: „Vigyázzanak rá. Nekem sokat jelentett.”
Eszter felnézett a könyvéből.
– Mit csinál?
– Elzárom a legfontosabbakat – mondta Ferenc.
– Miért? Ha holnap…
– Ha holnap vége, akkor nem számít. De ha mégsem, akkor valaki megtalálja, és tudni fogja, hogy valaki vigyázott rájuk. A könyvek nem csak a tartalmuktól fontosak, Eszter, hanem attól is, hogy valaki gondot viselt rájuk.
Eszter sokáig nézett rá.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy ez számít.
Nem kérdés volt. Ferenc mégis válaszolt.
– Az egész életem erre a hitre épült. Nem fogom az utolsó napon feladni.
Szombat hajnal volt.
Ferenc egész éjjel dolgozott. Minden polcot átnézett, minden könyvet megigazított. Nem azért, mert hitt a túlélésben. Azért, mert ez volt a dolga, és a dolgát akarta csinálni a végén.
Eszter a földszinti kanapén aludt. Mellette három könyv hevert, amiket az éjszaka elolvasott. Ferenc letakarta a kabátjával. Ennyi gondoskodást megengedett magának.
Hajnali ötkor kiállt a könyvtár elé. A Tisza felől halvány pára szállt. A város üres volt és gyönyörű, ahogy csak az üres dolgok tudnak gyönyörűek lenni – az elhagyott színpad, a lejátszott lemez utáni csend, az utolsó mondat utáni fehér oldal.
Ferenc megvárta a napfelkeltét. Ez volt az egyetlen dolog, amihez nem kellett könyvtárosnak lenni.
Hat óra. Hét. Nyolc.
Kilenc.
Tíz.
A nap sütött. Nem történt semmi.
Tizenegy.
Fél tizenkettő.
A Dóm sarkán a kutya még mindig ott ült. Aztán felállt, megrázta magát, és elindult valahová, mintha tudná, hogy vége a várakozásnak.
Dél.
Nem történt semmi.
Ferenc bement a könyvtárba. Eszter már ébren volt, az ablakban állt, és sírt. Nem a megkönnyebbülés könnyeivel. Valami mással.
– Nem jött el – mondta.
– Nem – mondta Ferenc.
– Most mi lesz?
Ferenc megnézte az órát. Déli tizenkettő volt, szombat, és a könyvtár zárva volt.
– Hétfőn nyitunk – mondta. – Addig van két napom rendbe tenni a kölcsönzési rendszert. Maga is segíthetne, ha ráér.
Eszter elnevette magát. Nem volt benne semmi hisztérikus. Csak felszabadult, meleg, emberi nevetés volt, ahogy az ember akkor nevet, amikor rájön, hogy a világ nem ért véget, és fogalma sincs, mit kezdjen ezzel.
– Szombaton zárva vannak – mondta.
– Szombaton zárva vagyunk – bólintott Ferenc.
Három hét múlva kiderült, hogy az aszteroida elkerülte a Földet. Négyezer kilométerrel. A csillagászok azt mondták, ez kozmikus léptékben hajszálnyi. Ferenc azt gondolta, négyezer kilométer az rengeteg könyv egymás mellé rakva.
A könyvtár újranyitott. Kati visszajött. Sírt egy kicsit, aztán elfoglalta a pulpitust, mintha mi sem történt volna.
Eszter beiratkozott. Rendesen, könyvtári tagsággal, lakcímmel, mindennel. Az első könyv, amit kikölcsönzött, A Mester és Margarita volt. Megint.
– Ezt már visszahoztam egyszer – mondta, és elmosolyodott.
– Három év – mondta Ferenc. – Legközelebb legyen gyorsabb.
Nem volt gyorsabb, de mindig visszavitte.
A klímavezérelt szekrényben, az 1897-es Verne-kötet mellett, Ferenc hagyott egy cetlit. Csak egyetlen mondatot írt rá: „Valaki vigyázott rájuk.” Senki nem találta meg. Egyelőre.
— Vége —
3 helyszín · számos karakter · végtelen lehetőség
Egy világ a veszteségről, a gyászról és a lassú újrakezdésről — ahol minden fájdalomnak megvan a maga virága, és a gyógyulásnak a maga évszaka.
gyász, veszteség, megcsalás, válás, érzelmi feldolgozás, remény
Világok, ahol a férfiak végtelenül vonzóak — mind a maguk módján —, és csak arra várnak, hogy rájuk találj.
vágy, érzelmi kötődés, kontroll és elengedés, szex, fantasy, kortárs
Narratív minták játszótere, ahol a klisék nem hibák, hanem tudatos eszközök.
erotika, horror, gyilkosság, minden zsánerben
☀ lejátszás
Meleg ambient, lágy zongora, reményteli textúrák.
A Solen zenéje nem sürget — gyógyít.
Olvasás közben. Egy nehéz nap után. Amikor csak egy kis fény kell.
A Solen-ház két szinten érhető el.
0 Ft
Nézz körül a házban
1490 Ft / hó
vagy 14 900 Ft / év — 2 hónap ajándékba
Nem dekoráció. Emlékeztetők — kézbe vehető darabok arról, hogy a fény nem odakint van, hanem a hétköznapjaidban.
Nincs termék.
Ebben a kategóriában hamarosan érkeznek darabok.
☀ csak Solen-tagoknak
Egy doboz, amit kizárólag a Solen-ház regisztrált tagjai vehetnek meg.
A Solen-világ exkluzív papírtárgyai egy helyen — olyan darabok, amik sehol máshol nem kaphatók. Sem a többi ház előfizetőinek, sem a regisztráció nélküli látogatóknak.
Mi van benne
Önismeret
Annyiféle világ közül épp az hív, ahol a fájdalomnak helye van — ahol nem kell erősnek lenned ahhoz, hogy figyeljenek rád. Ez nem gyengeség, és nem menekülés.
Akit egy kemény világban épp a lágyság, a melegség és a remény vonz, az sokat elárul arról, mire van most igazán szükséged. Néha nem az a kérdés, mi történt veled, hanem mit engedsz meg magadnak végre érezni.
☀ Gyakori kérdések
Számlázás, házváltás, fizetési részletek? → Mindent megtalálsz az Előfizetések oldalon.
