NAPRAFORGÓ

Sara a földút végén támasztotta le a bringáját. A júliusi levegő lassan mozgott, mint amikor a napnak is jólesik megpihenni két lépés között. Kétoldalt a napraforgók sorfalat álltak, a magas fejek egy irányba dőltek, mintha valaki csendben eligazította volna őket. A szárak zöldje élénk volt, ujjbegynyi pihékkel, a tányérok peremén sárga sziromkarikák, középen a magok szoros rendben. Szinte hallani lehetett ezt a fegyelmezett bőséget.

Letette a pokrócot a földre, a kosárból elővett két barackot, egy kis üveg mézet és egy szelet kenyeret. Nem lakoma volt, inkább ürügy a maradásra. A méhek dolgos zümmögése úgy járta át a teret, hogy nem kellett hozzá figyelni; a háttérben minden úgy tette a dolgát, mintha nem lenne más opció a világon, csak a túláradó jókedv. Sara végighúzta a tenyerét egy napraforgó levele alatt. A növény meleg volt a naptól, és enyhén gyantás szagot árasztott, amiben ott volt a por és a virágpor sűrű boldogsága.

A cipőjét levette, mezítláb állt a puha talajon. A talpa alatt meleg, száraz szemcsék csúsztak egymáson puhán. Beleharapott a barackba, a leve lecsurgott a kezére, megnyalta. A szájában a gyümölcs édessége találkozott a levegő mézes ígéretével; egyszerű dolgok, amik együtt hirtelen ünnepnek hatottak. A kenyér héját megkente egy kis mézzel, és nevetett, amikor a csepp a csuklójáig futott. Nem baj. Van víz. Van idő. Van nap.

A sornyi sárga fejek mind egy irányba néztek, és Sara hirtelen kedvet kapott, hogy ő is utánuk forduljon. Lassan, komótosan megállt, és a vállát, a mellkasát úgy igazította, hogy pontosan ugyanabba az irányba nézzen, mint ők. A teste ettől a mozdulattól egyszerűen lett a tér része. Nem kellett hozzá gondolkozni. Csak arra volt szükség, hogy ráhagyatkozzon egy mozdulatra, amit millió virág ösztönösen tud: odafordulni ahhoz, ami jólesik.

A távolban traktor zörgött, nem túl közel, csak annyira, hogy visszajelezze, a világ dolgozik. A sofőr, amikor elhaladt, felé intett. Sara visszaintegetett, és úgy érezte, ez a két mozdulat pont elég társasági élet volt mára. A vállára terített egy vékony vászoninget, csak a rend kedvéért, majd szétnézett. A napraforgók között egy vékony ösvény futott befelé, a földet papucsok és csizmák rajzolták ugyanazzal a logikával, mint ahogy a magok álltak a tányérokban. Rend, de nem katonás, inkább következetes.

Beljebb lépett pár métert, megállt egy különösen nagy fej mellett. Közelről látta a spirálba rendezett magokat, a szirom peremén a finom rojtot, a szár oldalán a halvány csíkokat. Ujjával óvatosan megérintette a tányér szélét, és eszébe jutott, hogy ezzel a növénnyel mennyi jó dolog történik: kenyér tetején roppanó mag, salátában váratlan íz, hűvös olaj egy serpenyőben, és persze a madarak téli lakomája. Bőség, ami nem hivalkodik, csak megédesíti a csendes hétköznapokat.

Leült a pokrócra, hátradőlt és a tenyerét a tarkója alá tette. Az ég olyan kék volt, amitől az ember automatikusan mélyebbet lélegzik. A sziromkarikák a látóterének szélén, mint sárga zárójelek, keretezték ezt a kéket. A szél nagyon finoman mozdult, az egész tábla egyszerre biccentett, egyszerre állt vissza. Sara elmosolyodott, nem kellett ehhez sem szertartás, sem fotó. Bár elővette a telefonját, és csinált egy képet, de csak egyet, hogy le legyen tudva a dolog. A nap fénye úgy futott végig a kijelzőn, mintha odabent is tudná, merre kell nézni.

A méz üvegének kupakja finoman csörrent a kanál alatt. Sara a maradék barackot is megkente vele. Kint, a nagy semmiben, ahol csak gabona, virág és ég van, a legapróbb gesztusok hirtelen nagyvonalúvá válnak. Eszébe jutott, hogy mennyi mindent meg lehet bonyolítani a városban, és mennyire feleslegessé válnak azok ott, ahol az egyszerűség uralkodik. Ha süt a nap, jó. Ha felhő jön, várunk. A napraforgók nem vitatkoznak ezzel. Nem is kell.

Egy pillanatra felállt, és a kezét a csípőjére tette. Úgy fordult, hogy a teste árnyéka belecsússzon a pokróc sarkába. Játék volt, semmi több, mégis ettől érezte, hogy ura a saját helyének. Nem világmegváltó érzés volt, mégis nagyon tiszta. Leült újra, a térdét felhúzta, és nézte, ahogy egy zöld hátú bogár céltudatosan átmászik a könyökén, majd úgy dönt, mégsem érdekli, és továbbrepül. A világ nem sietett. És ezen a napon kivételesen ő sem.

Amikor a nap a legmagasabban járt, Sara a bringához sétált. A kosarat egyszerű volt visszapakolni: könnyebb mézesüveg, összekötött zsebkendő a barackmagoknak, palackban pár korty víz. Mielőtt felült a biciklire, még egyszer körbenézett. A sárga mező nem hívta drámai búcsúra. Csak ott állt, megbízhatóan, ahogy minden reggel, és valószínűleg így áll majd délutánonként is. Ettől az egész nap különösen derűssé vált. Az, hogy ez a bőség nem tőle függ, mégis bármikor kapcsolódhat hozzá mosolyra késztette.

A pedált lassan indította, a gumi finoman reccsent a kavicson. A tábla mentén végiggurulva még egyszer felemelte a kezét és végigsimította a levegőt, mintha a napraforgók sárga színét is meg lehetne érinteni. A nap a hátát melegítette, a szél a kulcscsontján hűvös volt, és ez a kettő együtt pontosan azt mondta: jó helyen van, jókor.