Könyvespolc

Eileen a könyvtár hűvösében állt, a polcok közti folyosón, ahol a por illata összekeveredett a tintáéval. A pultnál a könyvtáros halkan beszélt valakihez, a neon fent zümmögött, a szőnyeg elnyelte a lépéseket. Eileen végigsimította egy megsárgult krimi gerincét, aztán egy régi verseskötetét, amelyben valaki réges-régen virágot préselt; a szirmok töredezve is tartották a formájukat. Volt ebben a térben valami makacs rend, a betűk nem kapkodtak, a történetek nem tolakodtak, csak vártak. Türelmesen.

Tizenöt éve itt kérte meg a kezét John. Nem tervezte egyikük sem. Eljött érte zárás előtt, a pultnál kivárt, aztán a kijárati ajtó melletti padnál úgy mondta ki a szavakat, mintha egy rég halogatott mondat végére tenne pontot. Egyszerű gyűrű, egyszerű szavak. A boldogságuk is ilyen volt, nem harsány, nem látványos. Inkább az a csendes, biztos tudás, hogy van kihez hazamenni.

Amikor John meghalt, a lakás hirtelen tele lett hangokkal. A hűtő ritmusa idegesítő lett, a szomszéd gyerek dobogása éles, a telefon némasága túl hangos. Eileen napokig nem nyitotta ki a könyveket. A betűktől félt, mintha elárulnák, mennyi mindent nem lehetett már visszacsinálni. Aztán az egyik hajnalon, amikor még átmelegedni sem volt ideje a nappalnak, levett egy vékony novelláskötetet a polcról, és csak a tartalomjegyzékig jutott. A címsorok úgy sorjáztak egymás alatt, mint egy lépcső, amin fel lehetett menni, ha van elég erőd hozzá. Akkor még nem volt.

Most itt állt a könyvtárban, a harmadik polc előtt, az „M” betűnél. Szép, kicsit megkopott gerincek, némelyik hátulján halvány pecséttel: „AJÁNDÉK.” Mintha a múlt egy darabját valaki gondosan letette volna ide, hogy más is megtalálja. Eileen előrehajolt, és kihúzott egy regényt. A belső borítón egy nevet talált, kék tintával, ideges kézírással: „Rose K., 1987.” A szíve váratlanul melegedett fel. Nem ismerte Roset, de jó volt tudni, hogy ez a könyv nemcsak történetet hordoz, hanem emberi érintést is, valaki ujjainak nyomát. A papíron az ilyen dolgok megmaradnak.

Leült az ablak melletti asztalhoz. A külvilág tompán derengett a koszos üvegen át. Sietős emberek a táskájukat ringatva sétáltak, egy bicikli csengője vékonyan csilingelt, aztán a hangok elhalkultak. A könyvtárban az idő nem folyt, inkább leülepedett. Eileen kinyitotta a regényt. A negyedik oldalon megállt az első mondatnál, amit valaki ceruzával halványan aláhúzott: „A szerelem nem ígéret, hanem jelenlét.” Kiszökött a levegő a tüdejéből, mint amikor valaki gyomorszájon vágja. John sosem ígért sokat, inkább cselekedett. Elmosogatott. Hazafelé kenyeret hozott. Télen előre begyújtotta a cserépkályhát. Nyáron megvárta a buszt vele, még ha a sajátja korábban indult is. Jelen volt.

A sorok tovább gördültek, de Eileen nem sietett. A gyász nem siet. Észrevette, hogy a papír a lap szélén kicsit megbarnult, és a könyv illata inkább a fás, meleg tónust árasztotta, mint a penészét. Megnyugtatta. A könyvekben a romlás is lassú és felismerhető. Látod, ahogy öregszik a papír, és mégis olvasható marad. Jó lenne, ha a szív is ilyen lenne, gondolta, látszana rajta az idő, de nem válna olvashatatlanná.

A terem másik végében egy kisfiú állt a képregényeknél. Ugrált egyet-egyet, amikor elért egy magasabb polcig, aztán elégedetten odébb tette a lábát. Az anyja a közelben lapozgatott, fél szemmel figyelve. Ettől a két mozdulattól — a gyerek ugrálása és az anya figyelme — Eileen mellkasában kioldódott egy csomó. Nem az ő élete volt, nem az ő gondja, mégis kapott tőlük egy csendes üzenetet: a világ nem csak emlékekből áll. Van benne folytatás is.

Visszanézett a lapra, a ceruzás aláhúzásra. A mondat egyszerű volt, semmi különös szófordulat nem volt abban, és mégis úgy ült meg benne, mint egy kő, ami a zsebben hordva segít egyensúlyban tartani a járást. Eileen becsukta a könyvet, az ujjai a gerincen maradtak. Eszébe jutott, amikor John egyszer egy rossz nap után hazaért, és csak annyit mondott: „Kezdődik az eső.” A konyhaablak párkányán akkor is ott volt a három cserép bazsalikom, az egyiken a levelek széle bebarnult. Ő pedig ránézett, és azt válaszolta: „Majd megnézem, mit tehetek.” Nem nagy gesztus. Egy mondat. Mégis ebből állt a közös élet: egymás mellett maradni, és együtt lépkedni, kis lépésekkel.

Fellapozta a könyv végén lévő jegyzeteket. Valaki régen apró betűkkel odaírta: ezen a részen sírtam. Nem húzott alá semmit, nem magyarázott; csak megjelölte a saját töréspontját. Eileen elmosolyodott. Szerette volna megfogni ezt az ismeretlen kezet, megköszönni, hogy itt hagyta a nyomát. A gyász nagy magányában ezek az apró jelek hídnak tűntek a világ felé.

Visszatette a könyvet a polcra, pontosan oda, ahonnan kivette. Nem vitte haza. Nem kellett, hogy az ő polcán álljon. Elég volt, hogy itt van, hogy bármikor megtalálja. Az asztalnál még megállt egy percre; a fény átszökött az üvegen, és a por szemcséi lassan úsztak, mintha saját tempójuk lenne. A könyvtár órája mérte az időt, de nem sürgetett. Ebben a tágas lassúságban Eileen úgy érezte, visszajött valami, ami nem csillog és nem kiabál.

Felállt, a táskáját a vállára vette. A kijáratnál a könyvtáros ránézett és bólintott. Nem kérdezett semmit, és ez volt a legkedvesebb, a csendes megértés. Kint a szél egy újságpapírt sodort a járdán, a felhők alacsonyan úsztak. Eileen mély levegőt vett, és egy pillanatra megérezte azt a ritka, tiszta állapotot, amikor a hiány nem erősödött, csak együtt mozgott vele. Nem múlt el, de kibírható lett.