Nárcisz

Martha még sötétben ébredt fel. A konyhában a vízforraló villogott, a lakás új volt, idegen, a falakon sehol egy kép. A dobozokból előző este csak a legszükségesebbek kerültek elő: zománcos bögre, kiskanál, takaró. A bögre pereme lepattant valahol, a szája sarkán érezte a durva hibát, mégsem cserélte le. A külváros csendje olyan volt, mint amikor a szív még nem döntötte el, hogy gyorsabban vagy lassabban verjen.

A kertbe papucsban lépett ki. A fű hidegen simult a bokájához, a levegő hűvös volt. A kerítés tövében a nárciszok összefogva álltak, sárga fejük előrehajolt a harmat súlya alatt. Kinyújtotta a kezét, de nem törte le őket. Csak megérintette a szárat, ahogy gyerekkorában az ablakpárkányon álló virágokat, óvatosan, mintha egy rejtett ér elpattanhatna bennük.

Az éjszaka még ott volt a mellkasában, a hosszú, dadogó mondatok, a „miért csinálod ezt velem,” a „nem így értettem,” és a lépések, melyek végül az ajtóig vitték. Nem voltak nagy szavak, sem látványos jelenetek. Csak a felismerés, hogy a mindennapi apró megalázások összeálltak valamivé, amit már nem lehet megmagyarázni. A kulcsot a postaládába dobta, és eljött. Nem hősiesen, nem látványosan, inkább fáradtan, de eltökélten.

Most a kertben a levegőnek egyszerű íze volt, nedves föld, hideg vas, a virágok fanyar édessége. A szomszéd udvar felől korai rádiószó szűrődött át, valaki halk köhögése. A város még nem döntött, mikor kezdi el a napot. Martha lehajolt, és a tenyerét a fűre fektette. A bőre egy pillanatra belesajdult a hidegbe; ettől tisztább lett a feje. A nárcisz illata nem volt tolakodó, inkább visszafogott, olyan, mint egy halk igen.

Eszébe jutott az anyja, aki tavasszal mindig túl korán ültetett. Az első fagy rendre megcsípte a hajtásokat, ő pedig mégis minden évben újrakezdte. „Meg kell adni az esélyt az újrakezdésre” — mondta, és Martha kamaszként csak a szemét forgatta. Most megértette, hogy az esély nem ígéret, csak lehetőség. Hely, ahol történhet valami, ha lesz hozzá ereje.

A teraszon, a doboz tetején ott feküdt a mobilja. Üzenetek nélkül. Tegnap este még félt, hogy könyörögni fog neki, vagy ő fogja visszahívni, és belecsúszik ugyanabba a beszélgetésbe, amiből már semmi új nem születik. A kijelző most sötét volt, mint egy tó, aminek nem látni a fenekét. Nem ijesztette meg, inkább megnyugtatta, végre nem kellett válaszolnia.

A kert sarkában rozsdás szerszám állt a falnak támasztva. Ha lenne ereje, felásná a földet, de még nincs. A nárciszok ettől függetlenül kinyíltak. Nem vártak rá, nem kértek semmit. Csak megtették, ami a dolguk. Ezen a reggelen ez elég volt kapaszkodónak. Nézte, ahogy a fény lassan rájuk hull, a sárga élénkebb lesz, mintha hirtelen spontán belülről gyulladna meg.

Visszament a konyhába, lekapcsolta a vízforralót. A gőz felcsapott, a pára vékony réteget húzott az ablakra. A bögrébe citromkarikát tett, nem a tea miatt, hanem mert szüksége volt valamire, ami felébreszti. A konyhaasztalnál ülve végignézett a dobozokon. Nem kellett mindent ma kipakolnia. Nem kellett semmit helyrehoznia. Ma csak az volt a feladata, hogy itt legyen.

A kert felől egy kismadár hangja csendült fel és hallgatott el. Martha megfogta a bögréjét, az alját a tenyeréhez szorította, és megengedte magának a gondolatot, amit tegnap még luxusnak érzett. Talán ez a reggel az első, amikor nem kell megmagyaráznia senkinek semmit. A nárciszok a kerítésnél még mindig meghajolva álltak, de már nem húzta le őket a harmat.