Orgona

Lily a folyosó végén lassan felvette a kabátját. A gondozónő még utána szólt, hogy holnap is jöjjön, jó hatással van rá. Lily bólintott, bár tudta, a jó hatás ma azt jelentette, hogy Joseph nem kereste a kabátját a szekrényben, és nem hívta Mary néninek. Az ajtó nehezen csukódott be, bent a levegőnek fertőtlenítőszaga volt, kívül a májusnak orgonaillata. Olyan telített volt, hogy a torkát is kitöltötte.

A kapu mellett óriási bokor állt, sűrű, sötétzöld lombbal, mélylila fürtökkel. A virágok úgy lógtak, mintha mindegyiket saját emlékeinek súlya húzná le. Méhek jártak rajtuk, odafigyelve, gondosan érintve a virágokat. Lily melléjük lépett, és megemelte a legalsó ágat. Nem tört le semmit. Úgy hajolt közel, ahogy az ember a templomi gyertyák lángjához. Tisztelettel, hogy ne perzselje meg a láng.

Az illat egy pillanat alatt vitte vissza oda, ahol a gondolatai már ritkán jártak. Huszonkét évesek voltak, a rakparton sétáltak, és Joseph orgonát szedett neki egy kerítés fölött. Nem volt benne sok lovagiasság, inkább bátorság és szégyenlős büszkeség; közben figyelt, nem jön-e rendőr. A virág illata erős volt, majdnem túl sok. A bőrük is átvette egy idő után, a hajukban is ott maradt. Amikor Joseph később elővette a kis dobozt a zsebéből, a gyűrű nem csillogott különösebben. A tulajdonképpeni ígéret az volt, hogy a keze remegett. Lily akkor nem félt. Nem tudta, mi mindenhez kell majd bátorság.

A bent töltött órában Joseph kétszer mondta neki, hogy ne hagyjon itt, kérem. És egyszer azt, hogy megjött már a postás? Lily mosolygott. Kanalazott. Törölte a száját. A kezek emlékeztek. A férfi, akit ismert, néha előbukkant egy fél mozdulatban, egy összehúzott szemöldökben, a türelmetlenség pici felvillanásában, amikor a kanál nem úgy állt, ahogy szerette volna. Aztán elmerült, mintha víz alatt járna. Néha feljött egy-egy korty levegőért. Máskor nem.

A bokor mellett volt egy pad. Lily leült, és megengedte magának, hogy ne siessen. Az orgona illata megtöltötte a fejét, és a meleg, vastag illattal lassan megérkeztek a mondatok, amiket ma nem volt kinek kimondania. Húsz év házasság után jött az első komoly betegség, aztán a gyógyulás, aztán a visszaesés. Ősz hajszálak, vékonyodó karok, egyre több papír, egyre több lista. A felejtés nem hirtelen csapás volt, hanem finom, kitartó eső. Először csak a kulcs nem találta a helyét. Aztán egy név. Aztán egy ajtó, amihez már nem kapcsolódott a lakás képe. Lily sokáig azt hitte, ezt is lehet szabályozni. Rendbe lehet tenni, mint a kamrát. Ma már tudta, hogy a feledés nem egy szekrény, ami felett hatalma van, hanem egy hullám. Túl magas ahhoz, hogy megálljon vele szemben.

Megdörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját a virágszirmokon, és az illat így még közelebb húzódott. Egy kicsi áradat, ami emlékeztette valamire, amit nagyon nehéz szeretetnek nevezni, mert túl egyszerű volt hozzá a szó. Joseph a harmincadik házassági évfordulójukon vett neki orgonát a piacon. A csokrot túl szorosan kötötték, a szárak felül megtörtek, pár nap alatt el is hervadtak, és Lily akkor mérges volt. Minek ez, ha úgysem tart ki? De most, ezen a padon ülve, az jutott eszébe, hogy talán épp ez a lényeg: ami erős és illatos, néha törékenyebb, mint amit nem veszünk észre.

A zsebében volt egy apró zsebkendő, halványkék szegéllyel. Odanyomta a virághoz, hogy felvegye egy kicsit az illatot. Nem volt biztos benne, hogy beviheti a virágot a szobába. A golyóstollal egyetlen szót firkantott rá: Holnap. Nem ígéret volt, inkább útbaigazítás saját magának, nehogy elvesszen a napok közti utazásban. A betegségben az ember hajlamos mások idejéhez igazítani a lelkét. Holnapra neki is félre kell tenni valamit.

A kapu túloldalán két lány nevetett, iskolatáskával a hátukon. A hangjuk magas volt és gondtalan, nem törte meg semmi óvatosság. Lily hirtelen eszébe idézte a saját ballagását, azt az orgonaillatú, fülledt délutánt, amikor még elhitte, hogy a dolgok jobbra fordulása csupán elhatározás kérdése. Újra rájött, hogy a fordulat gyakran egy másik ember karjaiban történik, vagy éppen nélküle. És mindkettő rendben van.

Felállt a padról, visszament a bokorhoz. Nem szakított belőle most sem, csak az orrához emelte, és hagyta, hogy betöltse az érzékeit. Ebben a percben nem hiányzott semmi. Nem volt elégedett sem, de legalább a fájdalom nem terjedt tovább. Így is lehetett. Joseph bent talán éppen aludt, vagy a mennyezet repedéseit számolta, vagy megkérdezte valakitől, hogy kész van-e már az ebéd. Lily megtanulta, hogy nem kell minden kérdésre válaszolni. A néma perceket ki tudja tölteni a puszta jelenlét is.

A kabátja belső zsebébe csúsztatta a zsebkendőt. A szövet finoman átvette az orgona illatát. Elképzelte, hogy holnap, amikor Joseph nem tudja majd, ki ő, a zsebkendőt a kezébe adja. Talán az illatra még emlékezik az orr. Talán nem. Mindkettőre próbált felkészülni. Emlékezni, hogy nem az lesz a szerelmük bizonyítéka, amit a férfi felismer, hanem az, hogy ő gondozza azt.

A járdán lassan elindult a buszmegálló felé. A cipősarkán megült egy kevés por, a nap már magasabban járt. A megállóból még egyszer visszanézett a lila virágok felé. Nem búcsú volt, inkább egy kapcsolat elismerése. Olyan kapcsolaté, amiben nem kérdeznek sokat, és nem ígérnek keveset. Csak kinyílnak, amikor itt az ideje.