Tavirózsa

Agnes a park tópartján ült, a pad deszkája átmelegedett a délutántól. A víz felszíne lassan mozdult, néha egy hal fordult a levegő felé és rövid, pontos köröket rajzolt. A tavirózsák tányérjai zöld tálként tartották a fényt, a virágok rózsaszínes feje a víz fölött lebegett, mintha nem is nehezednének semmire. Agnes a kezét a mellkasára tette, a szíve nem kalapált már úgy, mint délelőtt. Mégis emlékezett rá, ahogy a liftben hirtelen elfogyott a levegő, és hiába volt ott a vészcsengő, nem mert hozzányúlni. A pánik olyan, mint amikor a part egy lépésnyire van, de a lábad mégsem mozdul. Most mozdult.

A táskájában egy boríték lapult. A leletek, a „negatív” meg a „határérték,” és a háziorvos sietős kézírása: „pihenni, levegő.” Olyan tanács, amit könnyű kiadni, de annál nehezebb teljesíteni. Agnes végigsimított a papíron, aztán visszatette. A tó vize fölé hajolt, és a saját arcát látta benne, kicsit eltorzítva, mintha a víz visszafogottan viccelődne vele: nyugi, itt vagy, még ha nem is önmagadként. A tavirózsák levelei között apró vízcseppek ültek, a peremükön fény egyensúlyozott, amitől még a barnás foltok is tisztábbnak tűntek. Nem akarta megváltani a világot, csak ülni akart, míg a gondolatai belevesznek a mélységbe.

Gyerekkorában a nagyapja a tó másik oldalán mutatta meg, hogyan kell úgy eldobni a kavicsot, hogy pattogjon a felszínen. Nem erőből — magyarázta nyugodtan —, szögből. A szög adja meg, mennyit pattan a kő. Agnes akkor még csípőből csinálta, a kavics hol hármat ugrott, hol egyet sem. Most felállt, lehajolt, és felvett egy lapos követ. Érezte a tenyerében a súlyát. Nem dobta el, csak megforgatta a kezében, aztán letette a pad szélére. A felszín most jó volt így, sima, ritkán hullámzó, pont elviselhető.

A telefonja rezgett. Üzenet érkezett: Megint lemondták a meetinget. Este beszélünk? A szavak mögött ott feszült a régi ritmus: „majd később, majd holnap, majd ha…” Agnes a kijelzőt lefelé fordította. A döntés egy halk, egyszerű szabály volt. Nem reagál, nem fut a levegő után. Előbb megtalálja.

A nád között vízityúk mozdult. A lábán a hosszú ujjak olyan bizonyossággal léptek a lebegő levelekre, mintha az is talaj volna. Agnes elmosolyodott. Szerette ezt a mértéktartó ügyességet. Úgy élni, hogy közben nem csinálsz belőle mutatványt. A fűben egy gyerek futott a tó felé, a kezében bot, az anyja két lépéssel mögötte. Az utolsó pillanatban mindketten megálltak. A gyerek nézett, a víz visszanézett.

A pad mellett szatyor. Valaki ott felejtette délelőtt. Egy fél üveg víz és egy könyv volt benne, a könyv gerincén meggyűrődött cím: Lassú napok. Agnes elnevette magát, aztán elhallgatott. Felvette a palackot és ivott egy kortyot. A hideg végigszaladt a torkán, a kulcscsontjánál megállt egy pillanatra, majd lejjebb csúszott.

Eszébe jutott Rose, a barátnője, aki múlt héten a konyhaasztalnál azt kérdezte: „Ha lehunyod a szemed, mit érzel először?” Agnes akkor azt válaszolta: „A feszültséget.” Most próbát tett. Behunyta a szemét, és nem keresett semmit. A nap melegét érezte a karján, a pad kemény felszínét a combján, a torkában a víz hűvösét, és valami egészen lassút a mellkasában, ami még nem békés volt, ámde nem is riasztó. Egy köztes állapot. Hullámzó.

A tavirózsák egyike már teljesen kinyílt. A szirmai a közepe felé sűrűsödtek. Agnes gondolt rá, hogy lefotózza, aztán nem tette. A fénykép megőrzi a pillanatot, de néha el is viszi a figyelmet onnan, ahol az éppen történik. Most inkább ránézett, és megpróbálta megjegyezni a szirmok szélén a világosabb csíkot, a közepében a sűrű sárgát, a levél peremén a vízpermet apró csillogását. A fejében ezek a részletek kapaszkodókká lettek, amikhez vissza lehet nyúlni, amikor a lift megint túl szűk és levegőtlen lesz.

A túloldalon egy férfi ült a saját csendjében. Néha felnézett a telefonjából, aztán mégis visszahajolt. Agnes nem akart történetet kitalálni neki. Elég volt észrevennie, hogy más is itt van, más is próbál jelen lenni valahol. Ettől hirtelen könnyebb lett a vállában a feszültség.

A szél hirtelen feltámadt, a part mentén apró hullám verte a köveket. Pár csepp felcsapott a pad aljára, a cipője orrán pici pötty maradt, ami aztán gyorsan felszáradt. Agnes benyúlt a táskába és elővette a borítékot. Újra a kezében tartotta, de nem nyitotta ki. A papír bizonyosságot ígér, de a test néha pontosabb választ ad. Visszatette. A mellkasára figyelt, és nem talált benne zajt, csak suttogást, mozgást.

Lassan késő délután lett, a fény laposabbra váltott. A tavirózsák szirmai hosszú, barna árnyékokat vetettek, a part kövén a mintázat úgy feküdt, mint egy térkép. Agnes felállt, kinyújtóztatta a hátát. A kavicsot, amit az előbb visszatett, most felvette, és eldobta. Nem messzire, csak úgy, próbából. A kő hármat ugrott, az utolsónál belecsúszott a vízbe és eltűnt. Nem tapsolt senki. Nem is kellett.

A híd felől beszélgetés jött, és nevetés. Agnes a kardigán zsebébe csúsztatta a kezét és megérezte a palack hidegét. Még egy korty. Eszébe jutott, hogy a liftben majd megnyomja a vészcsengőt, ha úgy alakul, vagy kiszáll egy emelettel előbb és felmegy gyalog. A lehetőségek száma nem nőtt meg, de észrevehetőbb lett.

Amikor elindult, a padon hagyta a könyvet a szatyorban. Lehet, hogy visszajön érte, aki ott hagyta. Lehet, hogy más viszi el. A cím így is elkíséri: Lassú napok. Még egyszer visszanézett a tó felé. A tavirózsák nem ígértek semmit, csak azt, amit tudnak. Tartani, ami rájuk nehezedik, és közben lélegezni a víz felszíne fölött.