Greetings from the Void

Jelentés a Semmiből

A nevem Rigg Morlan. Harmadosztályú Mgt.-ellenőr vagyok. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a galaxis legunalmasabb munkáját végzem: pecsételek. Papírokat, jelentéseket, helyszíni auditokat. Ha a pecsét nincs rajta, semmi sem létezik. A pecsét a galaxis varázsigéje. Egy mozdulat, és a halál hivatalosan is szabványosított szolgáltatássá válik.

Most épp a Velion Orbitális Légcsereállomáson állok, a brosúrák szerint a galaxis egyik legfejlettebb környezeti infrastruktúráján. A valóságban egy bűzölgő, recsegő roncson, ami lassan a saját metánjában fullad meg.

A datapad pittyent.
Feladat: audit. Légcsere- és tározóhálózat működési vizsgálat.
Fordítás, nézd meg a szemetet, mondd, hogy stabil, pecsételd le, majd húzz onnan, mielőtt a helyzet megváltozik.

– Mi a helyzet, Rigg? – sípolt a fülembe a rádió.

– Sosem jártam még ekkora szar helyen – jegyeztem meg egykedvűen, miközben a kilélegzett lehelletem feketére váltott. A diszpécser felnevetett.

– Mindig túlzol haver – válaszolt kedélyesen. – Várjuk az auditot.

A falakon páralecsapódás csorgott végig, a csövekből savas gőz szivárgott. A plafonon holokijelző villogott:
Érezze a friss levegőt! Alpharyx-fúvócsatornáink a legújabb ionizációs protokoll szerint működnek!

– Más szóval – morogtam – negyvennyolc óránként átforgatják a szart, hogy kicsit lassabban dögölj meg tőle.

A folyosón maszkos idegenek mászkáltak, fotókat készítettek, néhányan köhögve támaszkodtak a falnak. Egy gyerek zöld takonnyal az orrában röhögött a kamerába, az anyja mosolyogva húzta arrébb. A holo-reklám közben mosolygott: Különleges kaland minden pillanatban!

– Ja. Különleges, hogy még élsz. – jegyeztem meg, miközben a cipőm talpáról egy ragacsos nyálka nyúlt utána. – Ajándékfotó: mosolygó család, háttérben belső vérzés. Online biztos tarol.

A datapad újra pittyent.
Jegyzőkönyv: tározó kapacitás – 103%. Biológiai kockázat – elhanyagolható.

– Elhanyagolható. – ismételtem. – Pont mint minden ember élete itt, kivéve, ha te vagy az, aki épp fulladozik. De hát annak az esélye statisztikailag nulla.

Lépteim alatt hirtelen megremegett a rácspadló. Lenéztem és mintha szemeket láttam volna a rácsok rései között megvillanni. Pislogtam kettőt, mire eltűntek. Basszus, többet kéne aludnom. Valahol mélyen moraj futott végig, majd egy tompa dörrenés. Aztán még egy.

– A francba… – sziszegtem, és ekkor berobbant az egyik metángáz-tározó.

Lángoszlop tört fel, a falakon végigfutott a nyomáshullám. A plafon egy darabja leszakadt, turistákat sodort magával. A folyosón sikoltások, köhögés, leszakadt végtagok. Egy technikus próbált elrohanni mellettem, de a lángnyelv utolérte. Csak a sisak maradt utána, benne foszforeszkáló pép.

Felemeltem a datapadot, ami automatikusan számolt:
Incidens: lokális. Hatás: minimális. Ajánlás: folytatott üzem.

Felnevettem, köhögve. – Ja, minimális. Csak néhány család kap majd gyászértesítőt, a gyerekek meg új apát. De hé, a rendszer fut tovább.

A rádió recsegett. A diszpécser unott hangja szűrődött át:
– Morlan, mi a helyzet? Úgy hallottuk, történt egy kis incidens, de… elhanyagolható volt az eset súlyossága, ugye?
– Persze, mindig az – szűrtem a fogaim között, miközben egy égő test zuhant alá a korlátról. – Soha nem volt még ilyen jó.
– Nagyon laza vagy Rigg… – nevetett a rádió.

– Ja, laza, mint a háromnapos szar, ami még mindig ragad. És persze most kitölthetem a 17-es Lokális gázrobbanás jelentést, meg a 42-es Részleges emberveszteség kiegészítőt. Ha valaki elveszített pár végtagot, akkor még a 42/B mellékletet is.

– Ne felejtsd el a 12-es mellékletet se! A Különösen látványos balesetek médiakezelése mindig rád marad. – emlékeztetett vidáman a rádió. Egy kis izom elkezdett rángani az állkapcsom felett.

Tovább mentem a főcsarnokba. A mennyezet közepén egy repedés futott végig, és a mélyben nem csak a csillagok derengtek át, hanem valami más. Eszembe jutottak a szemek a rács alatt. A francba. Egy szempillantásra úgy tűnt, a Void maga hajolt közelebb. Éreztem, hogy figyel. Nem ítél, nem kérdez, csak néz, és röhög rajtam a semmiből.

A datapad újra pittyent, megszakítva a pillanatot. Bejövő hívás. Flora.

Megálltam. Bassza meg. Mindig a legrosszabbkor.

– Igen? – vettem fel.
– Rigg? – A hangja éles volt, túl tiszta ebben a mocskos közegben. – Megint elfelejtetted a gyereknek átutalni a tandíjat. És hallom, hogy köhögsz. Ugye hordod a maszkot?
Lenéztem a nyálkás padlóra, ahol félig szétázott csontok csillogtak a savban.
– Persze, Flora. Minden a szabályzat szerint megy.
– Jó lenne, ha egyszer nem csak a szabályokra hivatkoznál. – mondta.
Hallgattam egy pillanatig. A falon lévő csőből halkan szivárgott valami gőz.
– Tudod, Flora… te élni akartál. Én meg csak túlélni. A kettő nem fér össze. Ezért váltunk el.
Letettem.

Leültem egy törött lépcsőre, elővettem a pecsétemet, és rávágtam a jelentésre.
Jelentés: levegő van. Megjegyzés: mindenki hazudik, kivéve a hullák.

Felnéztem a mennyezeti repedésre, ahol a semmi fénye derengett át. Az üresség tovább figyelt. Én pedig sóhajtottam. Aztán előhúztam egy becsomagolt szendvicset a kabátom belső zsebéből. Felbontottam, és a penészes állomás közepén nyugodtan enni kezdtem. A kenyér száraz volt, a hús zsíros, de legalább ismerős íze volt.

A maradék egyik fele a földre esett. Egy pillanattal később egy idegen rágcsáló – hosszú lábú, páncélos gerincű förmedvény – kiszaladt a sötétből, rávetette magát, és úgy tépte szét a szendvicsdarabot, mintha az univerzum utolsó ételmaradéka lett volna. Éles kis fogai csattogtak, szemeiben visszatükröződött a neonok hideg fénye.

– Jó étvágyat, barátom. – mondtam neki fásultan, és beleharaptam a maradék szendvicsembe.

Zsebre vágtam a pecsétemet, felálltam, és elindultam a kijárat felé.

– Vettük az auditot Rigg – sípolt a rádió. – Jó utat!

– Az öröm az enyém volt… – morogtam és a nyakamba kötöttem a datapadot.

– Na, akkor következő helyszín.

Záró sor a jelentésben:
Velion Orbitális Állomás – Audit vége.
Ellenőrzés megtörtént.
Megjegyzés: a semmi is stabil, ha elég pecsétet ütnek rá.
Aláírás: Rigg Morlan, Mgt. 3. o.