Luxus, kontroll és megfigyelés egy olyan klubban, ahol minden reakció adat, minden érintés döntés, és minden védelem mögött ott lappang a kérdés: ki irányít kit?
Belépés The Alcove-ba →A Hyperlure Protocol egy sötét sci-fi noir világ, amely egy exkluzív luxusklub, a The Alcove köré épül.
A vendégek ide nem egyszerűen italért, társaságért vagy érintésért érkeznek.
Azért jönnek, mert a The Alcove elhiteti velük, hogy itt mindent megkaphatnak:
figyelmet, vágyat, titoktartást, androidokat, embereket, és azt a ritka, veszélyes érzést,
hogy senki nem mond nekik nemet.
A klub üzlet. Nagyon drága, nagyon okos, nagyon gondosan felépített üzlet.
A vágy itt szolgáltatás, a diszkréció termék, az androidok pedig nem díszletek,
hanem tökéletesre hangolt eszközök egy olyan rendszerben, amely pontosan tudja,
miből lehet pénzt csinálni.
Emberek, androidok és rendszerhibák egy olyan helyen, ahol mindenki figyel valakit, és senki sem egészen az, aminek elsőre látszik.
Hale
Rendszerépítő · Védelmező
Hale olyan ember, aki nem bízza a véletlenre azt, amit irányítani is lehet. A The Alcove minden ajtaja, kamerája és szabálya az ő kontrollját szolgálja. Rhea mellett azonban először szembesül azzal, hogy nem minden védhető meg birtoklással.
Rhea
Pincérnő · Túlélő · Mintázatolvasó
Rhea nem azért veszélyes, mert annak tervezték. Hanem mert mindig is észrevette azt, amit mások eltakartak: a hazugságot, a vágyat, a félelmet, a rossz mozdulatokat. A The Alcove-ban először csak túl akar élni. Aztán rájön, hogy a túlélés nem mindig elég.
Rhea
Celia
George
Benn
Mira-7
Vance
Marek
Ingyenes
Hyperlure Protocol · Nox Ház
A The Alcove-ban semmi sem véletlen. A fények, a testek, a mosolyok, a mozdulatok mind egyetlen célt szolgálnak: hogy a vágy ellenőrzöttnek tűnjön.
De egy este apró hibák jelennek meg a tökéletes rendszerben. Hiányzó tételek. Túl pontos kérdések. Egy vendég, aki nem a szépséget nézi, hanem a határokat. És egy hívás, amely arra utal, hogy valaki kívülről már többet tud a klubról, mint szabadna.
Hale azt hitte, ismeri a saját háza minden zárját. Ezen az estén rá kell jönnie, hogy a legveszélyesebb látogatók nem mindig az ajtón keresztül érkeznek.
Látogatók
Nox Ház · 6 623 szó · ~35 perc
A The Alcove-ban este nyolc előtt semmi sem volt véletlen.
A poharak helye sem, vagy az ahogy a fények megvilágították a teret.
Az sem, melyik folyosón maradt fél percig sötét, mielőtt egy vendég áthaladt rajta.
Hale ezt szerette benne.
Nem a luxust. A luxus csak fedőréteg volt. Bársony, réz, pezsgő, testhőmérsékletre melegített pohárszárak és olyan mosolyok, amelyeket senki sem viselt munkaidő után. A valódi érték a rend volt alatta. A pontosan vezetett leltár. A zárt útvonalak. A törölt ujjlenyomatok. A személyzet, amely nem nézett oda, amíg nem kellett, és akkor viszont tűpontosan nézett.
Ezért volt baj a hat hiányzó textilzsák. Nem azért, mert drágák voltak. A The Alcove-ban semmi sem azért volt veszélyes, mert drága volt.
Azért volt veszélyes, mert nyoma volt.
Tam a hátsó bejáratnál állt, a szállítóautó nyitott raktere előtt. A kézi terminált nem tartotta, inkább visszafogta, mintha az apró gép bármelyik pillanatban megpróbálhatna hazudni neki még egyszer.
A sofőr izzadt.
Ez önmagában nem jelentett semmit. A hátsó sikátorban mindig melegebb volt, mint kellett volna. A klub elszívórendszere ott lélegzett ki, fémes, citrusos, fertőtlenítős párát nyomva a falak közé.
Tam mégis a férfi nyakát nézte. A pulzust. Nem az arcát.
– Negyvenkettőt írtál alá – mondta a sofőr idegesen. Szabad kezével letörölt egy izzadságcsíkot a halántékáról.
– Negyvenkettőt próbáltál aláíratni velem – javította ki Tam kíméletlenül. – Itt harminchat van.
A férfi a raktérbe pillantott, mintha a hiányzó zsákok szégyellnék magukat, és előmásznának a polcok mögül. Nem másztak.
A szervizajtó hangtalanul kinyílt. Benn lépett ki rajta két új biztonsági emberrel. Nem sietett. The Alcove-ban csak az sietett, aki már elkésett valamiről, és Benn soha nem adott ilyen ajándékot senkinek.
A tekintete végigfutott a sofőr kezén, a raktér mélyén, Tam vállán, a kapu zárján, aztán azon a keskeny résen, ahol a kamera épp nem látta teljesen a férfi jobb oldalát.
Ott maradt egy pillanattal tovább. Tam észrevette.
– Ugye te is látod? – kérdezte halkan.
Benn nem válaszolt azonnal. A két új biztonsági ember feszültebben állt, mint kellett volna. Ez is hiba volt. A túl korai feszültség mindig elárulta, hogy valaki még csak tanulja az erőt.
– Ilyenkor nem kiabálunk – mondta Benn végül, de nem Tamnak. A két új embernek. – Nem fenyegetünk. Nem fogjuk meg a szállítót a gallérjánál, bármennyire is szeretné az emberiség megadni magát a természetes szelekciónak. Mosolygunk. Lezárjuk a kaput. Bent folytatjuk.
– Erre semmi szükség – szólt a sofőr.
– Akkor örülni fog neki, milyen fölöslegesen udvariasak vagyunk – mondta Benn.
Odabent a The Alcove még nem hasonlított arra a helyre, amelyért a vendégek fizettek.
A lounge félhomályban állt. A kanapékon fehér huzatok feküdtek, a tánctér rézperemén technikusok térdeltek, a levegőben kávé, forró fém és frissen vágott citrus héjának szaga keveredett.
Leda a tánctér szélén állt. Vagyis a vendégeknek Leda. A gyári azonosítója három betűből, két kötőjelből és tizenkét számból állt, de ilyesmit senki nem akart kimondani, miközben kétezer kreditet fizetett egy óráért.
Ilya a vállízületét ellenőrizte.
– Jobb kar.
Leda felemelte. A mozdulat szép volt, sima, túl tiszta.
– Újra.
Sera három ruhával állt mögötte. Fekete selyem, ezüst háló, mélybordó anyag, amely nedvesnek tűnt a fényben, pedig száraz volt és rohadt drága. Sera Leda testéhez tartotta a fekete ruhát, aztán fintorgott.
– Túl olcsón csillog.
– Ez volt a legdrágább – védekezett az asszisztense.
– Attól még olcsón csillog.
Mara a lounge közepén állt egy tablettel, és úgy irányította az előkészítést, mintha zenekart vezényelne.
– Nessa, ma a bár bal oldala a tiéd. A négyes asztalhoz nem küldünk új embert, múltkor is ugyanazt kérték. A tizenkettedik foglalásnál alkoholszint-figyelés. George, este tízre dupla jég.
– Már szóltam Tamnak – mondta George a pult mögül.
Mara fel sem nézett.
– Tam hazudik, ha jégről van szó.
– Tudom.
Hale a lépcső tetején állt, és nem mosolygott. Nem a ruhákat nézte, vagy Ledát. Sem a sofőrt, akit Benn már befelé kísért a hátsó folyosón. A rendszert nézte. Hale telefonja ekkor rezgett. A kijelzőn ismeretlen szám jelent meg. Alatta MIRA-7 azonnali jelzése: kormányzati tartományból érkező hívás.
MIRA-7 az irodája ajtajában állt. Nem szórakoztatói modell volt vagy vendégmodell, nem kellett mosolyognia. Hajszálvékony, ezüstös testburkolatot viselt a ruha alatt, az arca szép volt, de üresen nyugodt. Hale adminisztratív androidja kezelte a foglalásokat, a vendégprofilokat, a kódolt számlázást és azokat az apró eltéréseket, amelyekből később baj lett.
– A hívóazonosító nem nyilvános – mondta. – Valószínűségi besorolás: állami kutatási vagy szabályozási egység.
Hale felvette.
– Hale.
A vonal túlsó végén egy férfihang szólalt meg. Udvarias volt, tiszta, túl gondosan tagolt.
– Dr. Emery Vance vagyok, szektorális kutatási igazgató. Köszönöm, hogy fogadta a hívásomat.
Hale lejjebb ment két lépcsőfokot. Lent Benn épp mosolyogva zárta le a szállítóautó ügyét.
– Még nem fogadtam – mondta Hale. – Csak felvettem.
A vonalban rövid csend állt be. Nem sértett csend. Mérő csend. És Hale ekkor már tudta, hogy a hat zsák nem az este legnagyobb problémája. Csak az első volt, amelyik jelentkezett.
– Személyes találkozót szeretnék kérni. Egy szektorális együttműködési lehetőségről van szó.
– Milyen jogcímen?
– Kutatási keretprogram.
– Ez nem válasz.
– Egyelőre ennyit mondhatok telefonon.
A fénypróba véget ért, a rézlámpák sorban kialudtak. Néhány másodpercre félhomály borult a térre. A hely olyan lett, mint egy színpad előadás előtt: minden készen állt, csak a hazugság még nem kezdődött el.
– Ha a The Alcove-ról van szó, esetleg tárgyalunk – mondta Hale. – Ha nem, akkor nincs miről beszélnünk.
– A The Alcove-ról van szó.
Hale nem válaszolt azonnal.
– Kedd. Délután négy. Nem itt.
– Küldök címet.
– Én küldök címet.
Vance ismét hallgatott egy pillanatig.
– Természetesen.
A vonal megszakadt.
Hale addig nézte a telefont, amíg a kijelző el nem sötétült. Lent Benn úgy kísérte be a sofőrt a hátsó folyosóra, mintha a férfinak csak rossz ajtót mutattak volna.
George felnézett a pultról. Nem kérdezett. Hale pont ezért bízott benne.
A kávézó egy forgalmas sugárút és egy irodaházi tömb között állt. Elég zajos volt ahhoz, hogy bizalmas dolgokról beszéljenek, elég semleges ahhoz, hogy senki ne érezze magát otthon. Hale választotta. Nem akarta Vance terepét, és nem akarta a sajátját sem.
Öt perccel korábban érkezett. Nem udvariasságból. Aki előbb ül le, az rálát arra, hogyan lép be a másik.
Vance pontosan érkezett. Ápolt volt, visszafogott, szürke öltönyben, amely szándékosan nem akart emlékezetes lenni. Az arca is ilyen volt. A megfelelő helyeken barátságos, a megfelelő helyeken semleges. Az a fajta arc, amelyet az ember nem vesz észre egy bizottsági fotón, de négyszemközt túl sok helyet foglal el.
Leült Hale-lel szemben.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám.
– Még nem döntöttem el, megérte-e.
Vance halványan elmosolyodott. Nem volt benne öröm. Egy vékony adatmodult tett az asztalra, de nem kapcsolta be a kijelzőt azonnal.
– A kormányzat kutatási programot működtet az androidszektor viselkedési hatásairól.
– A jogi osztályuknak biztosan szebb neve is van rá.
– Több is, ami azt illeti.
– Gondolom egyik sem mondja ki, miről szól.
– A legtöbb hivatalos név ilyen.
Hale hátradőlt. Vance nem volt ostoba. Ez bosszantóbb volt, mint ha az lett volna.
– Pontosan mit akar?
– Hozzáférést. Korlátozott, ellenőrzött hozzáférést a The Alcove androidjaihoz és az ön által használt viselkedési adatstruktúrákhoz.
– Vendégadatokhoz?
– Anonimizált mintázatokhoz.
– Ez politikai válasz. Vendégadatokhoz?
Vance összekulcsolta az ujjait az asztalon.
– A kutatás számára az egyéni azonosíthatóság nem szükséges.
– De technikailag lehetséges.
– Sok minden lehetséges technikailag.
– Ez sem válasz.
Vance ekkor kapcsolta be a kijelzőt. A tablet képernyőjén nem látványos grafikonok voltak, hanem rövid táblák, számok, dátumok, becslések. Hale első pillantásra felismerte, hogy ezek nem hivatalos adatok. Nem férhettek volna hozzá. Nem így.
– A The Alcove visszatérési aránya jelentősen meghaladja az iparági átlagot – mondta Vance. – A felső szinti fogyasztási mintázatok és a zárt szolgáltatási időablakok között szokatlan összefüggés látszik. A vendégmozgás alapján az ön rendszerében a szórakoztatói modul nem különálló szolgáltatás. Előkészítő mechanizmus.
Hale tekintete a képernyőn maradt.
– Miből dolgozik?
– Nyilvános forrásokból.
– Hazudik.
– Pontatlanul fogalmaztam. Nyilvánosan elérhető és törvényesen beszerezhető forrásokból.
– Beszállítók.
– Többek között.
Hale keze mozdulatlan maradt a csésze mellett. Nem nyúlt hozzá. Ha megérintette volna, Vance látta volna az enyhe remegést az ujjain.
– A beszállítóim nem adnak ki belső adatokat.
– Nem is kell, ha rosszul kérdez az ember. A textilforgalom, a speciális tisztítószerek mennyisége, az androidalkatrész-rendelések üteme, a biztonsági szerződések változása, a késő esti sofőrhívások. Az infrastruktúra mindig őszintébb, mint az emberek.
Hale ekkor nézett fel.
– Ha fenyegetni akar, legyen kevésbé unalmas.
Vance nem sértődött meg.
– Nem fenyegetem. Együttműködést ajánlok.
– Úgy, hogy előtte szétszedi a házam csontjait.
– Épp ellenkezőleg. Azt mutatom meg, hogy a háza már látható. A kérdés az, ön részt vesz-e abban, hogyan értelmezik ezt mások.
Hale lassan hátradőlt.
– Milyen hozzáférést akarnak?
– Tesztprotokollokat futtatnánk bizonyos androidmodelleken. Reakcióidő, kötődési válasz, compliance-hajlam, érzelmi lehorgonyzás. A vendégek tudta nélkül természetesen nem történne azonosítható adatkezelés.
– Természetesen.
– Az ön vendégköre értékes. Nem a neveik miatt. A viselkedésük miatt.
– A vendégeim azért fizetnek, hogy ne legyenek kutatási alanyok.
– A vendégei azért fizetnek, hogy ne kelljen tudniuk, miben vesznek részt.
A mondat tisztán érkezett. Nem agresszíven. Pont ezért volt ocsmány.
– A The Alcove nem bordély. Nem is egyszerű szórakozóhely. Ön létrehozott egy környezetet, ahol az emberek viselkedése mérhetően módosul. Belépnek, feloldódnak, visszatérnek, gyorsuló ciklusokban keresik ugyanazt az élményt. Ön ezt üzletnek nevezi. Mi kutatási lehetőségnek.
– A különbség az, hogy én nem hazudom hozzá az etikát.
Vance mosolya most valódi volt. Apró, elégedett.
– Ez jó mondat.
– Nem magának mondtam.
– Ettől még jó.
Hale előrehajolt.
– Nem engedek külső protokollt a rendszerembe. Nem adok át vendégadatokat. Nem adok hozzáférést a pince infrastruktúrájához. Nem engedem, hogy a kormányzat mérési pontot csináljon az üzletemből.
– A kormányzatnak nem kell engedély ahhoz, hogy mérjen. De önnek ahhoz igen, hogy profitáljon belőle.
Hale elmosolyodott. Hidegen.
– És ha nemet mondok?
Vance kikapcsolta a képernyőt.
– Akkor a döntése bekerül a megfelelő adminisztratív térbe.
– Ez mit jelent emberi nyelven?
– Azt, hogy bizonyos kérdésekre később más szervek kereshetik a választ.
– Engedélyek?
– Többek között.
– Módosított androidok?
– Például.
– Zárt biometrikus szobák?
– Érzékeny terület.
– Beszállítói audit?
– Unalmas, de hatékony eszköz.
Hale most már értette. Vance nem egyetlen ajtón akart bejutni. Az egész épület körül járta a falakat, ujjával a repedéseket keresve.
– Mit tud a hatos szobáról? – kérdezte hidegen Hale.
Vance tekintete alig változott. De változott. Ez épp elég volt.
– A hatos szoba érdekesebb, mint a többi – válaszolt nyugodtan. – A használati mintázata nem illik a szolgáltatási leíráshoz.
– Nincs szolgáltatási leírás.
– Pontosan.
A kávézó körülöttük tovább működött. Gőz szisszent a gépből, valaki nevetett a bejáratnál, a pultnál egy nő cukrot kért. A világ pofátlanul hétköznapi maradt, miközben az asztal fölött két ember azt méregette, hol lehet a másikat először megvágni.
Hale felállt.
– Nem érdekel az ajánlata.
Vance ülve maradt.
– Most nem.
– Később sem.
– A később általában más körülmények között érkezik.
Hale lenézett rá.
– Ne jöjjön a klubom közelébe.
– Kutatóként?
Hale nem válaszolt.
– Semmilyen minőségben – mondta Hale.
Vance a kijáratig nem nézett vissza. Aki állami idővel dolgozik, annak ritkán kell rohannia. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Hale még mindig állt.
– MIRA – mondta halkan.
A fülében lévő belső csatorna életre kelt.
– Igen?
– Teljes hozzáférési visszakeresés. Beszállítók, sofőrhívások, textilforgalom, tisztítószer-rendelések, androidalkatrészek, alvállalkozói belépések. Az elmúlt hat hét.
– Prioritás?
– Most.
– Megkezdve.
Hale kilépett a kávézóból. Az utcán hideg szél húzott végig az irodaházak között. Elővette a telefonját, és George-ot hívta.
– Baj van? – kérdezte George, köszönés nélkül.
– A ház adatait olvassák.
– Belülről?
– Részben biztosan.
George nem káromkodott. Ez rossz jel volt. George csak akkor káromkodott, ha a helyzet még kezelhető volt.
– Tam?
– Nem Tam. De kezdj vele.
– Mit keressek?
Hale a kávézó üvegében még látta Vance helyét. Üres volt. Ez valamiért rosszabbnak tűnt, mintha a férfi még ott ült volna.
– Azt, hol lettünk túl kényelmesek.
Aznap este a The Alcove nem nyitott ki. Kinyílt.
Nyolc előtt tíz perccel Mara végigment a termen, és minden asztalnál ellenőrizte a fényt. Sera az androidok utolsó igazításait végezte. Egy nyaklánc középre, egy mandzsetta fél centivel feljebb, egy férfi modell ingnyaka lazábban, hogy a vendégek azt higgyék, hanyag elegancia, nem előre beállított inger.
Ilya a szervizajtóból figyelte Leda járását.
– Bal csípő késik.
– A vendégek nem fogják észrevenni – felelte hunyorogva Sera.
– De Hale igen.
Sera felsóhajtott, és visszafordította Ledát.
A bejáratnál Benn átvette az első neveket. Nem kérdezett, csak ellenőrzött. Aki valóban ide tartozott, azt nem kellett megkérdezni, hova jött. Aki túl hangosan mondta a nevét, az általában nem tartozott ide.
Hale irodájában MIRA-7 a képernyőre vetítette az esti kockázati listát.
– Három visszatérő vendég gyorsuló ciklusban. Egy új vendég politikai védelemmel. Két beszállítói késés. A textilszállítmányból hat darab továbbra is hiányzik. A sofőrhívások metaadataihoz két külső lekérdezés kapcsolódott az elmúlt tizenkét napban.
Hale arca nem változott.
– Forrás?
– Egy városi közlekedési alvállalkozó API-kapcsolata. A hozzáférés jogszerűnek tűnik.
– Ami azt jelenti, hogy valaki jó ügyvédet használt.
– Valószínű.
A kijelző jobb sarkában új értesítés villant: Dr. Emery Vance állami profilja hozzáférési nyomot hagyott egy androidszektoros szabályozási adatbázisban, amelyben a The Alcove engedélyezési kategóriája is szerepelt.
– Figyeld tovább.
– Már figyelem.
– Tudom.
– Akkor a mondat redundáns volt.
– MIRA.
– Igen?
– Ma ne javíts ki.
– Megjegyeztem. Ideiglenes udvariassági protokoll aktiválva.
Hale majdnem elmosolyodott. Majdnem.
Lent megérkeztek az első vendégek. A zene nem lett hangosabb, inkább belesimult a térbe. A bársonykanapékról eltűntek a huzatok, a poharak megteltek, az androidok mozdulatai felvették a vendégek ritmusát. Egy női android egy idős férfi mellé ült, és úgy hajtotta oldalra a fejét, mintha a férfi története valóban érdekelné. A férfi ettől két centivel egyenesebben ült.
Ez volt az egész trükk. Az emberek nem azt akarták, hogy szeressék őket. Azt akarták, hogy valaki végre pontosan rájuk legyen hangolva, és ezért ne kérjen semmit a pénzen kívül.
Rhea kilenc után három perccel érkezett. Hale nem figyelte az órát. A teste tudta, ami bosszantóbb volt, mert az órának legalább volt mentsége.
A nő a hátsó folyosón jött be, kabátban, tornacipőben, haja még kiengedve. A kezében telefon. A képernyő egy pillanatra felvillant, mielőtt lezárta volna: Zora arca, hosszú, gyűrűs fürtök szétugorva a nevetéstől, szája nyitva, a nevetés az egész testében benne rezgett. Nem mosoly volt. Nevetés. Gátlástalan, teli szájú, fényes.
Rhea eltette a telefont. Amikor kilépett a személyzeti mosdóból, már magassarkú volt rajta, a haja összefogva, az arca zárt.
A nő, aki belépett, anya volt. A nő, aki kijött, a The Alcove része. Hale gyűlölte magában, hogy észrevette a különbséget.
Mara odalépett Rheához, és átadta neki a tableten a VIP-sávot.
– Kettes, hatos előtér, nyolcas asztal. A négyesnél ne álldogálj sokáig, ma beszédesek. Ha a tizenkettedik túl sokat iszik, szólj Benn-nek, ne vitatkozz.
Rhea átfutotta a listát.
– A hatos ma foglalt?
– Neked nem.
– Nem ezt kérdeztem.
– Tudom.
Mara elment, mielőtt válaszolnia kellett volna. Ez is a The Alcove egyik szabálya volt. Néha a válasz nélküli mondatok kevesebb bajt okoztak, mint az igazak.
George a pultnál vizet töltött egy keskeny pohárba, és Rhea elé tette, amikor a nő az első kör után visszaért.
– Nem kértem.
– Ezért kaptad.
Rhea ivott. Két kortyot. Hale a pult végéről figyelte, és amikor Rhea letette a poharat, a tekintetük egy pillanatra találkozott. Nem volt benne semmi nyílt. Semmi, amitől meg kellett volna ugornia a szívének. Semmi, amit George ne látott volna.
Pont ez volt a baj. George mindig látta.
A vendég fél tízkor érkezett. Rhea először nem az arcát vette észre vagy az öltönyét, nem azt, hogy Benn személyesen nyitotta neki az ajtót, és nem is azt, hogy a recepciós mosolya fél árnyalattal merevebb lett tőle.
A kezét vette észre. Hosszú, tiszta ujjak. Drága óra. Tökéletesen rendezett körmök. Amikor átvette az első poharat, nem a poharat fogta meg először, hanem Rhea csuklóját. Nem erősen. Épp csak annyira, hogy a mozdulat kellemetlen legyen.
– Köszönöm – mondta a férfi mosolyogva.
– A pohárért fizetett, a kezemért nem.
A férfi ránézett. Nem sértődött meg. Ez volt az első rossz jel. Azok a férfiak, akik véletlenül lépik át a határt, rendszerint zavarba jönnek. Akik szándékosan, azok kíváncsiak lesznek.
Elengedte.
– Gyors.
– A szolgáltatás része.
– És ha azt kérem, legyen lassabb?
Rhea letette elé a poharat.
– Akkor rossz pultnál ül.
A férfi mosolya apró volt, tiszta és üres. Nem vágy volt benne. Értékelés. A vendégazonosítója K-46 volt. Importszektor, nemzetközi logisztika, három offshore cég, egy válás, amelynek részleteit túl sok pénzzel temették el. Nem a legveszélyesebb vendég. Csak az a fajta, aki hamarosan veszélyes lehetett.
Nem ivott sokat. Ez is zavarta Rheát. A veszélyes részegek egyszerűek voltak. Hangosak, nyálasak, sértődöttek. K-46 nem veszítette el a kontrollt. Tartogatta.
A bárnál ülve nem az androidokat nézte úgy, mint a többiek. Nem válogatott. Nem kacérkodott. A szeme időnként a hátsó lépcső felé siklott, ahol a pince lejáró volt, bár a vendégeknek nem így nevezték. A vendégeknek az privát szint volt. A pince szó túl őszinte lett volna.
Leda egyszer elhaladt mellette. A férfi tekintete nem a testén állt meg, hanem a mozdulatán. A késleltetésen. Azon a fél másodpercen, amíg az android reakciója kiválasztotta a legmegfelelőbb választ. Rhea látta, mert pincérnőként pontosan abból élt, hogy észrevette a fél másodperceket.
K-46 Ledánál is ezt kereste. Nem a szépséget. Rést.
Rhea odalépett Marához a pult és a VIP-sáv között.
– Az új visszatérő a bár bal oldalán. K-46. Figyelni kell.
– MIRA már jelzett. Gyorsuló ciklus.
– Nem csak azt.
– Részeg?
– Nem.
– Akkor?
Rhea a férfira nézett. K-46 ekkor épp Benn egyik emberét figyelte. Nem félelemmel. Úgy, mintha számolná, mennyi idő alatt ér oda.
– Azt nézi, mi történik, mielőtt valaki nemet mond neki.
Mara tekintete egy pillanatra élesebb lett.
– Beszélek Benn-nel.
MIRA-7 jelzése villant Hale óráján. Gyorsuló visszatérési minta. Vendégazonosító: K-46. Előző látogatás óta eltelt idő: 31 óra. Személyzeti határtesztelés: manuális jelzés. Forrás: Rhea.
Hale a férfira nézett. Aztán Rheára. A nő éppen egy tálcát emelt le a pultról. Nem kereste Hale tekintetét. Ez is bosszantotta.
Mara megállt Hale mellett.
– Lemehet?
– Mennyit ivott?
– Egyet. Nem fejezte be.
– Stressz?
– Magas, de kontrollált.
Hale ránézett.
– Ez nem válasz.
– Ha nem engedjük le, jelenetet csinál. Ha leengedjük, figyelni kell.
Hale a hatos szoba foglalási blokkjára nézett. A férfi nem először kérte. A profil szerint előző alkalommal is módosítást kért az interakciós protokollon: több ellenállás, lassabb engedés, kevesebb előzékeny válasz. A rendszer ezt szerepjáték-preferenciának jelölte. Hale nem szerette, amikor a rendszer kényelmes szót talált valamire, ami emberi nyelven csúnyábban hangzott.
– Hatos – mondta végül. – Benn embere az ajtónál. Teljes hang és kép rögzítés. MIRA élő agressziós küszöb.
Mara bólintott.
A férfi tíz perccel később eltűnt a hátsó folyosón Benn egyik embere mellett. Rhea ezt is látta. George jeget tört a pult mögött. Nem nézett rá.
– Ne nézz oda túl sokáig.
– Nem oda nézek.
– Dehogynem.
Rhea felvette a tálcát.
– Mindenki oda néz. Csak mások megtanulták nem észrevenni.
George abbahagyta a jégtörést egy pillanatra. Aztán folytatta.
– Ez a mondat még bajt fog hozni rád.
– A mondat vagy az, hogy igaz?
– Az igaz mondatok a legrosszabbak.
Rhea elindult a VIP-sáv felé, de a tekintete visszatért a hátsó folyosóra. A csuklóján még mindig érezte a férfi ujjait.
A megfigyelőszoba ajtaja nem volt nyitva, de nem is volt teljesen csukva. Rhea egy üres pezsgősvödröt vitt vissza a szervizfolyosóra, amikor meghallotta Hale hangját bentről.
– Hatos kamera teljes képre.
MIRA-7 válaszolt, semleges hangon.
– Teljes kép aktív. Biometrikus eltérés emelkedik.
Rhea megállt az ajtó mellett. A folyosón a levegő hűvösebb volt, mint a lounge-ban. Innen nem hallatszott a zene, csak a gépház mélyebb hangjai: légcserélők, távoli ajtózárak, valahol egy mosógép lassú fordulata. A The Alcove itt nem csábított. Itt emésztett.
George a folyosó végén állt egy rekesz tiszta pohárral. Rhea ránézett. George nem mondta, hogy menjen el. Ez nem engedély volt, de nem is tiltás. Rhea letette a pezsgősvödröt, és benyitott.
Hale a monitorok előtt állt. Nem ült. Ez önmagában rossz jel volt. A képernyők közül három adatokat mutatott: pulzus, légzés, izomfeszülés, alkoholszint, arousal-index, agressziós küszöb. A negyedik a hatos szobát.
– Munkaidőben vagy.
– Igen.
– A helyed fent van.
– Ott láttam meg.
Most nézett rá. Rhea érezte, hogy jobb lenne hallgatni. Egy pincérnő nem magyarázta meg a tulajdonosnak, mit lát a saját klubjában.
– Nem Ledát akarja – mondta óvatosan.
– Hanem?
– A pillanatot, amikor először nemet mondanak neki, aztán mégis engednek.
A mondat ott maradt közöttük. Hale egy lépést tett oldalra. Nem hívta be, csak nem állta el az utat.
Rhea a képre nézett.
Leda a privát szoba közepén állt, sötétszürke ruhában. A fény alacsonyan jött, oldalról. A vendég előtte ült, zakó nélkül, ingujjban. A nyakkendője kioldva lógott. Nem hanyagul. Inkább úgy, mintha valamit elkezdett volna szétszedni, és még nem döntötte el, meddig megy.
Rhea gyomra összerándult. Nem a látványtól. A kellemetlen az volt, hogy Hale mellette állt, és mindketten ugyanazt nézték.
Leda közelebb lépett a férfihoz. Lehajolt. A mozdulat puha volt, pontos, hívogató. A férfi nem érintette meg azonnal. Előbb nézte. Nem úgy, ahogy vágyakozó ember néz. Úgy, ahogy valaki egy zárat keres.
Leda megérintette az arcát. A férfi megfogta a csuklóját. Nem durván. Még nem. Csak annyira, hogy a mozdulat többé ne Ledáé legyen.
Az android arca változott. Enyhén szétnyíló ajak, lassabb légzés, pupillatágulás. Tökéletesen megkomponált válasz. Vágy-szimuláció. Engedékenység.
A férfi ujjai erősebben záródtak. Leda sóhajtott. A sóhaj szép volt. Túl szép. A férfi arca megrándult.
– Hanggal – mondta Rhea.
– Miért?
– Mert nem a sóhajt figyeli. A választ.
Hale egy pillanatig mozdulatlan maradt. Aztán MIRA-hoz szólt.
– Hangot fel.
A szoba hangja beúszott közéjük. Mélyebb zene, Leda mesterséges lélegzete, a férfi lassú, kontrollált hangja.
– Mondd, hogy nem.
Leda feje enyhén oldalra billent.
– Ha azt szeretnéd, ellenállási szekvenciát indíthatok.
A férfi mosolya eltűnt.
– Nem szekvenciát kértem.
– Pontosítsd a kívánt viselkedést.
– Mondd, hogy nem akarod.
Leda ajka szétnyílt. A program keresett, illesztett, kiszolgált.
– Nem akarom – mondta puha hangon.
A mondat erotikusnak készült. Üres lett. A férfi ezt is meghallotta.
Felállt, és Leda mögé lépett. A keze végigsiklott az android nyakán, vállán, mellein, derekán. Nem volt benne sietség. A képernyőn a jelenet akár erotikus is lehetett volna. De Rhea látta a különbséget. Leda engedett. Nem félt. A férfi nem elégült ki az engedelmességgel. Az engedelmesség csak akkor érdekelte, ha előtte volt ellenállás. Ha volt mit megtörni.
– Ezért nézted fent – jegyezte meg Hale.
– Igen.
– Mi volt az első jel?
– A pohár helyett a csuklómat fogta meg.
Hale arca mozdulatlan maradt. A szeme nem.
– Erősen?
– Nem. Pont ez volt benne a lényeg.
Hale tekintete visszament a monitorra, de Rhea érezte, hogy a férfi figyelme egy része rajta maradt.
A képernyőn K-46 a falhoz vezette Ledát. Nem lökte. Irányította.
– Késleltesd a választ – mondta mély hangon.
Leda pupillája finoman fókuszt váltott.
– A kérés kompatibilis a szerepmodullal.
A férfi arca ekkor torzult először nyíltan.
– Ne mondd ki, mi kompatibilis.
Rhea keze ökölbe zárult a teste mellett. Hale észrevette. Nem szólt rá. Ez is jel volt.
– Most már bizonyítottad – mondta halkan.
– Magamnak vagy neked?
– A rendszernek.
Rhea keserűen elmosolyodott.
– A rendszer későn hisz a nőknek.
– Nem csak a nőknek.
– De nekünk különösen szépen csomagolja.
A monitoron a férfi hirtelen elengedte Leda csuklóját, aztán újra megfogta. Erősebben. Az android válasza késett fél másodpercet.
– Nem akarom, hogy jól csináld – morogta dühösen.
Leda arca a betanított vágy arcát tartotta.
– Akkor módosíthatom a válaszprofilt.
K-46 tenyerét a falhoz csapta Leda feje mellett. A hang tompán dörrent a hangszóróban.
Rhea hátralépett fél lépést. Nem félelemből. Vagy nem csak abból. A mozdulat régi volt, olyan régi, hogy a teste előbb tudta, mint az agya.
– Menj ki – mondta Hale kissé hangosabban, mint szerette volna.
– Ne parancsolj rám azért, mert észrevetted.
– Nem ezért.
– Hanem?
– Mert azt akarom, hogy ne kelljen ezt nézned.
– Nekem meg most az kell, hogy lásd, miért szóltam.
A monitoron Leda térdre ereszkedett a férfi előtt, mert a program ezt találta a feszültség csökkentésére alkalmas következő lépésnek. K-46 lenézett rá, és undor futott át az arcán. Nem Ledától. Attól, hogy semmit nem kellett elvennie.
Rhea nem nézett el. Hale ezt figyelte. Nem a jelenetet. Rheát. Félig felemelte a kezét, aztán észbe kapott és kényszeredetten zsebre tette.
– Mindig megállsz? – kérdezte Rhea kíváncsian.
– Mi?
– Mielőtt valami hülyeséget csinálnál.
– Nem mindig.
– Most igen.
Hale közelebb lépett egy fél lépést. A levegő köztük alig mozdult, mégis megváltozott.
– Nem attól akarlak megóvni, amit látsz – mondta Hale halkan.
– Hanem?
– Attól, hogy ne kelljen túl jól látnod.
Rhea most felé fordult. A monitor fénye kettévágta az arcát. Hale hirtelen nagyon pontosan tudta, milyen könnyű lenne átlépni azt a kevés távolságot. A The Alcove tele volt ilyen döntésekkel. Épp ezért nem mozdult.
MIRA-7 hangja megszakította a csendet.
– Agressziós küszöb emelkedik. Fizikai nyomásérték meghaladta az ajánlott tartományt. Falhoz rögzítés. Nyaki érintési zóna aktiválódott.
Hale azonnal a monitorhoz fordult.
– Benn – mondta az intercomba. – Hatos. Most.
A The Alcove erőszaka mindig elegáns volt.
A hatos szoba ajtaja huszonkét másodperccel később nyílt ki. Benn nem rohant be. Két biztonsági emberrel lépett be, mindhárman fekete öltönyben, nyugodt arccal.
– Uram – mondta Benn.
K-46 nem engedte el azonnal Ledát. Ez volt az a másodperc, amelyben minden udvariasság mögött előkerült a valóság.
Benn nem emelte fel a hangját.
– Most.
A férfi keze lecsúszott Leda torkáról. A mellét elengedte, de úgy, mintha ő döntött volna róla. Ismerős mozdulat volt Rheának. Az ilyen férfiak szerették visszavenni még a vereség formáját is.
Leda mozdulatlanul állt. A bal mellén halvány, ujjformájú elszíneződés kezdett kirajzolódni.
Benn beszélt. Nem sokat. K-46 felvette a zakóját. A nyakkendőjét nem kötötte meg. A biztonságiak úgy kísérték ki, mintha a férfinak hirtelen fontosabb programja akadt volna.
Rhea a monitor előtt állt, és nem szólt. Hale lekapcsolta a képet. A hirtelen fekete képernyőn egy pillanatra mindketten látszottak.
– Ennyi? – kérdezte csendesen.
– Ma igen.
– És mi lesz holnap?
– Nem engedem le.
– Akkor máshova megy.
Hale ránézett. George pontosan ugyanezt mondta volna. Ugyanezzel a csendes kegyetlenséggel.
– Nem az én dolgom, mit csinál máshol – mondta Hale mogorván.
– De pontosan tudod, mit fog.
– Igen.
– És ez neked elég?
– Nem.
A válasz gyorsabban jött, mint kellett volna. Rhea ezt is észrevette.
Odakint lépések hallatszottak. A szoba ajtaja kinyílt, a lounge zaja egy pillanatra beömlött: zene, pohárcsengés, valaki nevetése. Aztán bezárult. A gépezet fent zavartalanul működött tovább.
Mara átvette a vendéget a folyosó végén. Egy mosoly, egy halk mondat, egy kabát. Nessa már ott állt a bárpultnál egy pohár vízzel. George elvette a férfi előző poharát, és a mosogatóba tette. A személyzet tudta, hogyan kell eltüntetni egy pillanatot. Ez volt a The Alcove igazi szolgáltatása.
Rhea a megfigyelőszoba ajtajából nézte mindezt.
– Hány ember kell ahhoz, hogy úgy nézzen ki, nem történt semmi?
– Elég sok.
– És mindenki tudja?
– Mindenki annyit tud, amennyitől el tudja végezni a munkáját.
– Kényelmes.
– Hatékony.
Rhea keserűen elmosolyodott.
– Ugyanaz, csak drágábban.
Hale nem mosolygott vissza. A folyosó végén George megállt egy pillanatra. Nem nézett a monitorokra. Csak Rheára. Aztán visszafordult a pulthoz.
Rhea megértette: belépett egy ajtón, amelyen később nehezebb lesz visszamenni.
Zárás után a The Alcove nem csendesedett el azonnal. A vendégek elmentek, de a hely még dolgozott. A személyzet nem beszélt hangosan. Hajnalban minden hang túl őszinte lett volna.
Sera a hatos szoba ruháit vizsgálta. Már nem volt olyan elegáns, mint este: a haja félig kibomlott, cipője helyett lapos talpú szandált viselt, és egy jegyzetfüzetbe írta, melyik anyag bírta rosszul a vendég kezét.
– A sötétszürke marad? – kérdezte Ilya.
– Rendelj ujjat. Ennek a mell része darabokban van, nem javítható. – mondta Sera. – A vendégek szeretik, ha valami drágának tűnik, amit tönkre lehet tenni.
Ilya felnézett.
– Undorító vagy.
– Stylist vagyok. Ez rosszabb.
George a pultnál állt, és most már tényleg nem volt mit törölni. Hale az irodájában ült.
– K-46 nem mehet le többet.
– Kitiltás?
– Nem. Felső szint, megfigyelés, alkoholkorlát. Ha vitatkozik, kitiltás.
– Megértettem.
– És ha új privát helyet kér máshol?
Benn arca mozdulatlan maradt.
– Megtudom.
– Nem kérdeztem, megtudod-e.
– Tudom.
Benn elment. Hale egyedül maradt a pult végén. George elé tett egy bourbont.
– Kértem?
– Nem.
Hale felvette a poharat.
– Akkor?
– Ma kérted volna, csak később.
Hale ivott. A bourbon meleg volt és keserű.
– Rhea bement a megfigyelőbe – mondta George.
– Tudom.
– Nem állítottad meg.
– Tudom.
George most ránézett.
– Ez a második baj.
– Mi az első?
– Hogy oka volt bemenni.
Hale nem válaszolt. A pult mögött a jéggép kattant egyet. Valaki a hátsó folyosón elnevette magát, aztán azonnal elhallgatott.
– Te bízol benne – jegyezte meg George.
Hale a poharát nézte.
– Jó alkalmazott.
– Hale.
George ritkán mondta ki a másik nevét. Hale letette a poharat.
– Igen.
George bólintott. Nem kérdezte meg, mit jelent az igen. Ezért bízott benne Hale. Más ember azonnal rátenyerelt volna a mondatra. George hagyta, hogy veszélyes maradjon.
– Akkor vigyázz rá rendesen.
– Ezt csinálom.
– Nem. Most még csak figyeled.
Hale lassan felnézett. George visszatette a poharat a mosogatóba, pedig tiszta volt.
– A kettő nem ugyanaz.
Rhea a személyzeti mosdóban váltott cipőt. A magassarkú után a tornacipő mindig túl könnyűnek tűnt, mintha a teste hirtelen visszakapna valamit, amit este elvett tőle. Leült a padra, és néhány másodpercig csak a kezét nézte.
A csuklóján már nem látszott K-46 érintése. Ettől még ott volt.
Ugyanaz a kéz volt, amelyikkel reggel Zora haját próbálta kibontani, miközben a kislány nevetve forgatta a fejét, és minden fésülésből birkózás lett.
Rhea elővette a telefonját. Egy videó várta a bébiszittertől. Zora a konyhaasztalnál ült, pizsamában, a gyűrűs fürtjei az arcába hullottak. A kezében zseblámpa. A plafonra világított vele, és minden fénypöttyre azt mondta, csillag. A harmadiknál elrontotta a számolást, saját magán kezdett nevetni, aztán már nem tudta abbahagyni. Teli szájjal nevetett, hátravetett fejjel, az egész kis teste belerázkódott.
A videón a bébiszitter is nevetett. Rhea nem.
Nem azért, mert nem akart. Hanem mert a nevetés után a hatos szoba képe jött vissza. Leda arca. A férfi keze. A vágy, amely mögött nem melegség volt, hanem igény. Zora nevetése még a testéből jött. Leda válasza már csak egy rendszerből.
Rhea lezárta a telefont.
Amikor kilépett a mosdóból, Hale a folyosón állt. Nem várt rá. Vagy ha várta is, elég okos volt úgy tenni, mintha nem úgy lenne.
– Kikísérjelek? – kérdezte.
Rhea majdnem nemet mondott. Reflexből. A függetlenség néha nem szabadság, csak egy régi védekező mozdulat. Aztán eszébe jutott a hatos szoba.
– A hátsó ajtóig – mondta végül.
Hale bólintott. Egymás mellett mentek végig a szervizfolyosón. Nem értek egymáshoz. A folyosó túl keskeny volt ahhoz, hogy ez természetes legyen. A kabátja ujja egyszer Hale ingujjához ért, és Rhea úgy tett, mintha nem vette volna észre. Hale is. Ez a fajta hazugság volt közöttük a legőszintébb.
A hátsó ajtónál Rhea megállt.
– A mai vendég visszajön?
– Igen.
– Akkor miért nem tiltod ki?
– Mert ha itt van, látom.
Rhea sokáig nézte.
– Ez védelem vagy birtoklás?
– Néha a kettő ugyanabból indul.
– És ugyanoda ér?
– Nem, ha időben megállítják.
Rhea keze a kilincsen volt.
– Mindig megállsz?
Hale nem mosolygott.
– Nem.
A válasz nyersebb volt, mint amire számított. Nem mentegetőzött. Ettől Rhea testében valami megfeszült, és ezt rohadtul utálta. Nem azért, mert kellemetlen volt. Azért, mert nem volt az.
Hale észrevette, de nem lépett közelebb. Benne pedig ez volt a legveszélyesebb.
– Jó éjt, Rhea.
A nő kinyitotta az ajtót. A sikátor hideg levegője beáradt.
– Jó éjt, Hale.
Kilépett, és az ajtó lassan becsukódott mögötte. Hale még néhány másodpercig ott állt, aztán visszament a klubba, mert a The Alcove sosem hagyta sokáig, hogy ember legyen.
Három kilométerrel arrébb Rhea belépett a lakásba. A nappali sötét volt, csak a konyhapult alatti kis fény égett. A falak vékonyak voltak, a szomszéd tévéje még ment. A konyhapult alján Zora rajza lógott celluxszal: napocska, vastag sárga vonalakkal, alatta a neve nagy, kissé félrecsúszott betűkkel.
ZORA.
A bébiszitter a kanapén hagyott egy cetlit: „Evett, fürdött, kétszer kérte a csillagokat. A harmadiknál elaludt.”
Rhea levette a kabátját, és egy székre tette. Nem akasztotta fel. Ma nem volt ereje ahhoz a fajta rendhez, amelyik másnap reggelig úgyis összeomlott. Bement a hálószobába.
Zora az oldalán feküdt, a haja szétterült a párnán, hosszú, gyűrűs fürtjei árnyékot rajzoltak az arcára. Az egyik keze a takaró alatt, a másik kint, ujjai lazán összegömbölyödve, mintha álmában még mindig tartaná a zseblámpát.
Rhea leült az ágy szélére. Nem nyúlt hozzá azonnal. Félt, hogy felébreszti. Vagy talán attól félt, hogy ha hozzáér, a The Alcove is bejön vele a szobába.
A gyerek alvása másfajta csend volt, mint a klubé. Nem megvásárolt. Nem beállított. Nem reagált pontosan senki igényére. Élő volt, ezért kiszámíthatatlan, és épp ettől törékeny.
Rhea lehunyta a szemét. A hatos szoba képe még mindig ott volt mögötte. Nem Leda miatt maradt ott a megfigyelőben. Ezt legalább nem akarta hazudni magának. Leda nem kért tőle semmit. Leda nem félt. Leda nem ismerte fel azt a fajta férfit, mert nem volt miből felismernie. Rhea viszont igen.
A gondolat hidegen jött, de tisztán. K-46 először olyan testen próbálta ki a vágyát, amelynek a nemet mondása programozott játék volt. Legközelebb kereshetett olyat, akinek a nemet mondása valódi. Egy pincérnőt. Egy lányt egy másik klubban. Valakit, akinek nem áll Benn az ajtaja előtt.
Rhea nagyon óvatosan megérintette Zora haját. Egyetlen fürtöt simított félre az arcából. Zora álmában megmozdult, halkan sóhajtott, aztán visszasüllyedt az alvásba.
Rhea tudta, hogy másnap visszamegy. Nem azért, mert kell. Nem csak azért. Az ember néha visszamegy azokhoz a helyekhez, amelyek megijesztik, mert ott legalább pontosan tudja, mitől fél. És mert néha ott kezdődik a baj, ahol az ember végre nem fordítja el a fejét.
– Aludj – suttogta.
Nem tudta, magának mondja-e vagy a gyereknek.
A The Alcove előtt hajnali három után csend lett. A szállítók elmentek, a személyzet nagy része is. Benn zárta a főbejáratot, Tam levitte az utolsó zsákot, Ilya kikapcsolta a karbantartópadot. George a pult mögött állt, és most már tényleg nem volt mit törölni. Hale az irodájában ült.
MIRA-7 a falra vetítette a hozzáférési térképet.
– A sofőrhívások metaadataihoz kapcsolódó külső lekérdezés megerősítve. A textilforgalmi adatokat két alvállalkozói számlázási felületen keresztül lehetett rekonstruálni. A speciális tisztítószer-rendelések egyik beszállítói partnernél nyílt készletmozgási jelölést kaptak.
– Név?
– Nem egy név. Hálózat.
Hale hátradőlt. Ez volt a rosszabb válasz. Egy árulót meg lehetett találni. Egy rosszul záródó világot nehezebb volt megjavítani.
– Vance?
– Közvetlen egyezés nincs. Valószínűségi kapcsolat: magas.
George az ajtóban állt. Nem kopogott. Nem kellett.
– Szivárgás? – kérdezte.
– Rés – mondta Hale.
George beljebb lépett.
– Az rosszabb.
– Tudom.
MIRA-7 hangja újra megszólalt.
– Új hozzáférési kérelem érkezett.
– Foglalás?
– Nem közvetlen. Tagsági előszűrés egy harmadik fél által kezelt privát csatornán keresztül.
– Név?
– A megadott név nem valós. A fizetési garancia mögötti jogi entitás azonban azonosítható.
MIRA-7 kivetítette az adatokat. Nem Vance neve jelent meg. Ez rosszabb volt. Egy fedőcég. Friss. Túl tiszta.
– Vance.
– Valószínűségi egyezés: 81%.
– Töröld.
– Végrehajtva.
– Figyeld, mikor próbálkozik újra.
– Már megtörtént.
A második kérelem ugyanabban a pillanatban érkezett be, másik csatornán, másik fedőnévvel, másik garanciával.
George a képernyőre nézett.
– Mondtam, hogy az ajánlat átalakul.
Hale nem válaszolt. Vance nemcsak adatot akart. Azt a pontot kereste, ahol a rendszer már nem tud különbséget tenni vágy, beleegyezés, szerep és erőszak között. A hatos szoba nem kivétel volt. Bizonyíték.
MIRA-7 hangja újra megszólalt.
– Harmadik hozzáférési kísérlet előkészítése valószínűsíthető. Ajánlott válaszstratégia?
Hale az üvegben látta George tükörképét. A csapos nem szólt. Nem kellett.
– Engedjük be – mondta Hale.
George most először mozdult meg a háttérben.
– Biztos?
– Nem.
Hale visszafordult a képernyő felé.
– De ha kívül van, megtalálja a módját, hogy mérjen. Ha belül van, legalább látom.
MIRA-7 rögzítette az utasítást. George lassan bólintott. Nem jóváhagyás volt. Inkább annak elismerése, hogy a döntés megszületett, és most már együtt kell élni vele.
Hale még egyszer ránézett a fedőcég adataira. Vance nem fogadta el a nemet. Nem is akarta elfogadni. A tárgyalás csak az első kopogás volt. Most már az ajtó keretét mérte, a zárat, a fal vastagságát, a személyzet ritmusát, az androidok hibáit, Hale türelmét.
És Rheát.
Ez a gondolat nem adatként érkezett. Ezért zavarta annyira.
Hale a hatos szoba lezárt képére nézett. K-46 nem Ledát akarta. Vance nem a klubot. Mindketten ugyanazt keresték más eszközzel: hozzáférést valamihez, ami addig maradt biztonságos, amíg senki nem nevezte nevén.
A The Alcove reggelre tiszta lett.
A rendszer viszont már nem.
Hozzáférési protokoll
Az ingyenes bevezető novellát bárki olvashatja. A teljes történethez előfizetés szükséges.
A 13 novella egyetlen összefüggő történet. A protokoll lépésről lépésre bontakozik ki.
Bejelentkezés után bármikor visszatérhetsz. A novellák a weboldalon, digitálisan olvashatók.
A novellák kizárólag a weboldalon, digitálisan olvashatók — nem letölthető fájlok. A tartalom a fiókodhoz kötve marad, amíg aktív az előfizetésed.
Egy történet kontrollról, vágyról és arról, mi marad emberi a rendszer után.
Bevezető novella
02. novella
03. novella
04. novella
05. novella
06. novella
07. novella
08. novella
09. novella
10. novella
11. novella
12. novella
13. novella
Sötét elektronika, fémes lüktetés, luxus és fenyegetés egyetlen zárt térben. Ez nem háttérzene. Ez a The Alcove ritmusa, mielőtt a protokoll működésbe lép.
A zene nem háttér. Belépési kód.
Könyvjelzők, printek, jegyzetlapok és gyűjthető darabok a The Alcove világából. Nem emléktárgyak. Nyomok egy olyan rendszerből, amely mindent látni akar.
Egy lezárt csomag azoknak, akik nemcsak olvasni akarják a protokollt, hanem kézbe venni a nyomait. Novellák, vizuális darabok, jegyzetek és gyűjthető tárgyak a The Alcove világából, ahol minden apró részlet hozzáférési pont lehet.
A doboz tervezett tartalmaNem emléktárgy. Hozzáférés.
Önismereti akta
A Hyperlure Protocol nem arról szól, hogy egy rendszer mire képes. Hanem hogy te mit kezdenél vele, ha tényleg a tiéd lenne. Az irányítás, a vágy, a védelem és a bosszú között néha csak egy döntés a határ.
Ingyenes · Nyomtatható
A Hyperlure önismereti lap
Egy oldal, néhány kényelmetlen kérdés. Töltsd le, nyomtasd ki, és írj rá kézzel — a protokoll logikáját magadon teszteled.
Letöltöm a lapot ↓Minden novellához tartozik egy önismereti lap. Minél mélyebbre mész a rendszerben, annál többet látsz magadból.
A The Alcove nem gyárt androidokat. Csak használja őket. De minden tökéletes test mögött van egy eredet, egy beszállító, egy technológia, amelyről senki sem beszél szívesen.
A Hyperlure Protocol végén a rendszer már túlmutat Hale klubján. A vágy, a kontroll és a mesterséges testek mögött egy hidegebb réteg rajzolódik ki: a Grey Unit rendszere.
Ha tudni akarod, honnan érkeznek azok a testek, amelyekre a The Alcove épül, a következő ajtó nem lefelé vezet. Mélyebbre.
Belépés a Grey Unit rendszerébe →A használat után jön az eredet.
Ajánlott korosztály: 18+
A Gilded Order történetei sötétebb, felnőtteknek szóló témákat dolgoznak fel: testi kiszolgáltatottságot, társadalmi kontrollt, szégyent, vágyat, hatalmi helyzeteket és a tökéletesség kényszerét.
A novellák érzéki hangulatot, erotikus tartalmat és nyomasztóbb jeleneteket is tartalmazhatnak, ezért kifejezetten felnőtt olvasóknak készülnek.
Nem.
A Gilded Order termékei különböző novellákhoz kapcsolódnak. Egy adott termék mindig jelzi, melyik történetet vagy világdarabot nyitja meg.
Előfordulhat, hogy több termék ugyanahhoz a novellához tartozik, így nem kell ugyanazt a történetet többször feloldanod. A teljes Alkony-kollekció több különálló, de egymáshoz kapcsolódó történetből áll össze.
Igen.
A Gilded Order világa nem egyszerre tárul fel. Az Alkony-kollekció novellái fokozatosan érkeznek, és minden új történet más nézőpontból mutatja meg, hogyan működik egy társadalom, ahol a szépség már nem ajándék, hanem elvárás.
Az új részekről, termékekről és megnyíló történetekről hírlevélben kapsz először értesítést.
Nem, a novella digitálisan érhető el.
A fizikai termék mellé egy QR-kódos kártya kerül, amellyel bejelentkezés után megnyitható a hozzá tartozó szöveg.
Nem feltétlenül.
A novellák önállóan is olvashatók, így bármelyik történettel beléphetsz az Alkony világába.
Ugyanakkor együtt sokkal teljesebb képet adnak a Gilded Order működéséről: a rangokról, a fátylakról, a Prime testekről, a korrekciókról és arról, hogyan tanul meg egy társadalom szépen beszélni arról, amit valójában elvesz az emberektől.
A vásárlás után a termékhez tartozó novella digitálisan válik elérhetővé.
A fizikai termék mellé egy QR-kódos kártya kerül, amely elvezet a hozzá tartozó történethez.
A novellák nem letölthetőek, kizárólag a weboldal felületén lehet elolvasni őket.
Az ajánlott olvasási sorrend az oldalon szereplő sorrend.
A Gilded Order novellái önálló történetként is működnek, de együtt egyre pontosabb képet adnak az Alkony társadalmáról, a rangokról, a fátylakról, a Prime testekről és arról, hogyan válik a szépség szabállyá.
Érdemes az első megnyitott történettel kezdeni, majd sorban haladni tovább, mert bizonyos motívumok, döntések és repedések így állnak össze igazán.
A vásárlással megnyitott novellákhoz a fiókodon keresztül férsz hozzá.
A hozzáférés nem egyszeri olvasásra szól: később is visszatérhetsz a már megnyitott történetekhez.
Azt jelenti, hogy a termékhez egy konkrét digitális novella vagy történetrészlet kapcsolódik.
A Gilded Order tárgyai nem pusztán dekoratív kiegészítők. Minden darab egy belépési pont: egy jelenethez, egy szereplőhöz, egy társadalmi szabályhoz vagy egy elhallgatott igazsághoz vezet.
Amikor megvásárolsz egy ilyen terméket, nem csak a fizikai tárgyat kapod meg, hanem hozzáférést is ahhoz a történethez, amely mögötte áll.
