Floral & Fruit

Reggel a piac olyan volt, mintha valaki rendet rakott volna a városban. Sorok, árnyékok, gőzölgő kávé, frissen pakolt ládák. Lassan sétáltál a standok között, mert a héten minden túl gyors volt, és most lassítani akartál a tempón. A táskád könnyű volt a válladon; ma nem akartál nagy bevásárlást. Inkább apró bizonyosságokat gyűjtöttél, szagolható, ízlelhető formában.

Az első asztalnál vászonzsákokban levendula pihent. Az árus asszony a kezeddel egy magasságban beszélt. Azt mondta, tedd a párnád alá, ott a hosszú napból puhább estét készít. A tenyered között elmorzsoltál pár virágot és az illatos olaj megindult. Hirtelen világos lett, mennyire kevés kell ahhoz, hogy a tegnapi zaj ne akarjon azonnal visszajönni. Nem azonnali gyógyulás volt ez, csak egy mély sóhaj, ami végre nem sietett sehova.

Továbbmentél. A következő sarkon bodza állt lavórban, citromkarikákkal. A víz felszínén lassan mozgott a fény, a virágok csipkéje apró pontokban dolgozta be az illatot a reggelbe. Egy korty szirup a nyelvedre, és minden túlmagyarázott mondatnak elment a kedve. Úgy érezted, mintha valami láthatatlan kéz lejjebb simítaná a vállad. Nem lett könnyebb, ami nehéz, de hordozhatóbb lett.

A gyümölcsösnél cseresznyével kínáltak. A héja megfogta az ujjbegyed, mégsem akarta letörölni. Ha valami nyomot hagy, akkor néha szabad ott maradnia, nem kell azonnal eltüntetni. A pult végén a fiú magot köpött egy műanyagpohárba, és nevetett. Nem az a harsány nevetés volt, ami el akart fedni valamit, hanem az a rövid, mélyről jövő, amiből tudni lehet, van még hely a jókedvnek.

Két standdal arrébb bazsarózsa állt vödrökben, fejei még magukba gyűrődve, alszanak-e vagy csak gondolkodnak, az ember nem tudja. A szirmok szélén porszemek, a közepe felé sűrűsödő rózsaszín, az a fajta szépség, ami nem győzköd senkit az értékéről. A virágárus férfi azt mondta: „Hamar kinyílik. Holnapra beteríti a teret." Ránéztél, és már értetted. Nem a tartósság a lényeg, hanem hogy ma fontos legyen, amit ad.

A zöldségeknél napraforgó fejek dőltek egymásnak egy ládában, mint akik tudják, merre van a fény, és nem akarnak vitatkozni róla. Rájuk néztél, és észrevétlenül te is arra fordultál. A test néha okosabb: igazít a szíven, a vállon, és ettől a levegő más minőségű lesz. Olyan, amiben a nap nem tapsra, hanem jelenlétre számít.

A sarkon túl egy őstermelő a láda fölé hajolva körtét törölt a kötényébe. Elvettél egyet. Az első harapásnál a lé végigfolyt a tenyereden, a héj engedett, és az egésznek olyan egyszerű íze volt, hogy a mellkasodban hirtelen elcsendesedett minden „mi lesz, ha". A jó válaszok gyakran ilyen egyszerűek: édesek, de nem fojtósak, tiszták, de nem szegényesek.

A tejtermékes mellett egy kis asztalka állt, rajta préselt virágok kartonlapok közt, vékony papírszalaggal átkötve. Rózsaszín orgona-lap lapult az egyikben, a címkéjén kézzel írt betűk: „Szelíd udvar." Elmosolyodtál. Az udvar neked is megvan: egy folyosó, egy közös fa, valaki, aki kávét tesz a korlátra. Nem kell hozzá történet, mégis megvan a hangja. A rózsaszín nem gyerekes; menedék.

A végén, a kapu felé, vadrózsa lekvár ült egymás mellett üvegekben. Sötét, hűvös fényük olyan volt, mintha a hosszú ősz már most ott ülne a polcon. Megkóstoltad egy kiskanál hegyéről. Nem volt túl erős, de megmaradt. Eszedbe jutott, hogy a határoknak van íze is: nem csípnek ugyan, de emlékeztetnek. Ha figyelsz, nem kell megsebezniük.

Leültél egy padra a bódék közti tágas részen. A táskádban levendula, egy üveg bodza, pár szem cseresznye, egy körte, egy préselt orgonaszirmot rejtő lap, és egy mini üveg vadrózsa. Nevetségesen kevés dolgok ahhoz, amit túl kell élni, és épp elég mindenhez, amivel meg kell bírkóznod. A pad mellett egy kisgyerek számolt hangosan, ahogy kavicsot pakolt a csatornafedél lyukaiba. „Egy, kettő, öt..." Te meg akaratlanul javítottad volna, aztán mégsem. Nem baj, ha kihagy közben valamit. A lényeg, hogy próbálkozik.

A telefonod épp akkor rezdült meg. Felvillant a képernyő: „Hol tartasz?" A válaszod most rövid volt: „Itt." Nem magyarázat, inkább állapot. Itt, ahol illatból és fényből épül a logika, ahol a csend nem üres, ahol a kezeknek van dolguk, mégsem muszáj mindent ma befejezni.

Jegyzetfüzetet vettél elő. Nem elhatározások kerültek bele, hanem apró leltár: „levendula: estére", „bodza: a türelemhez", „cseresznye: közös munka", „bazsarózsa: ma legyen igaz", „napraforgó: odafordulni", „körte: kimondani egyszerűen", „orgona: finom rend", „vadrózsa: határ". Nem akartál nagy ívet írni. Inkább ablakokat akartál nyitni. Mindegyik mögött másik ember, másik nap, másik szívverés. A közös bennük nem a történet, hanem az, ahogy a világ illatai és ízei a helyére teszik a kérdéseket benned.

Amikor felálltál, a táskád nem lett sokkal nehezebb, te mégis könnyebb lettél. A piaci kijáratnál egy idős férfi a feleségének rózsát vásárolt, és közben úgy fogta a pénztárcáját, mintha egy vékony üveget tartana. Nem sokat mondtak egymásnak, mégis minden kiderült belőlük, ami számít. A nap nem lett rövidebb, a munka nem lett kevesebb. Csak a rend változott meg észrevétlenül, ahogy a helyek a helyükre kerültek.

A zebra előtt megálltál. A szél a táskádban megmozdította a vászonzsákos levendulát, és az ujjaidon ott maradt még egy kicsi cseresznye-folt, amit nem töröltél le. Jó volt tudni, hogy van valami, ami emlékeztetni fog a mai reggelre, amikor majd megint túl hangos lesz a napod. Az ilyen apró, észrevétlen bizonyosságoktól lehet egy város otthonosabb, egy nap hordozhatóbb, egy történet elviselhetőbb.